Kék szemekben szerelem kong

Szürke félhomályban itt honol

Szomorú zene halk hangja

Szótlan idegen eslő szava

Elrótt utak mellett járva

Bele az ismeretlen, idegen tájba

Sietünk gyorsan valahova

Bele az ismeretlenbe..

S onnan tova

                                                     Éjjelente álmodom

                                                     Velem vagy és átkarolsz

                                                     Csendben ringatsz karodban

                                                     Teliholdfény ablakban

                                                     Késő van már, csillag fent

                                                     Ott az égen minden szent

                                                      Lenéz rám egy fénysugár

                                                      Szemed csillog szépen rám

                                                      Csókot adsz és elnémulsz

                                                      Álmot lop a szememre

                                                      Szíved finom álom leple.

                                                                          Vontatottan rémisztgetek

                                                                          Álmok rátok terpeszkedek

                                                                          Megfertőzlek, megkarmollak

                                                                          Megbűvöllek, elaltatlak.

                                                                          Éjjel majd csak arra ébredsz

                                                                          A víz kivert és reszketsz tényleg

                                                                          Megnyugszol és visszafekszel

                                                                          Aztán többet már nem kelsz fel.

                                                          Badarság, abszurdizmus                                                             

Rejtett gúny és irónikus szadizmus

Vérben forigó fáradt szemek

A depresszió már kifejlett

Az álmok éjjetlenek

A számok rémrejtettek

S a falon kúszik

Vérben úszik

Egy sötét árny némán

S a füledbe súgja vontatottan, mélán

Jó éjt álmodj szépet kislány!

Az ablakon kopog az eső, folyik lefelé és hosszú emeleteket zuhanva koppan a betonjárdán az emberektől elhagyatott utcán. Csend és nyugalom honol mindenütt, a kintről beszűrődő halovány fények töltik meg a szobát. Két személy meghitt beszélgetése folyik itt, szerelmes viszonynak is nevezhetjük, sőt nevezzünk annak, mert leginkább ahhoz hasonlítható. Semmi jele ellenszenvnek vagy viszontagságnak, csak az élet adta örömöket élvezik. A lány kifelé tekint az ablakon, a fiú mögé lép és átkarolja. Melegség önti el szívüket egymást érezve.

-Imádom az esőt. –Szólal meg a lány, Dreem.

-Én mást imádok. –Nyom egy apró csókot a nyakára Damian. 

-Hülye.. –Mosolyodik el a lány.

-Akarsz játszani?

-Akarok játszani? –Kérdez vissza a lány pimasz mosollyal az arcán, kissé vágott szemiben csillog a pajkosság.

-Természetesen, akarsz. –Vigyorog a fiú kéjesen.

-Igen uram? Hát sajnálom, de ezt nem ön fogja meghatározni.

-Nem?

-Bizony, nem. De jobban teszi ha most vetkőzni kezd, kedvem támadt egy kis játékra Önnel.

-Ahogy akarja Ms. Dreem, de előbb Önt vetkőztetném, ha bánja, ha nem. –A lány nagyot sóhajt, mintha terhére lenne, de csupán játék ez, is a másikkal és annak érzelmeivel.

-Ha nagyon akarja.. hát felőlem legyen. –A fiú finoman lehúzkodta a lányról ruháit, bár a melltartónál mindig több időt töltött el, mint kellett volna, de diadalittasan dobálta a ruhákat a fotelba.

Dreem az ágyra mászott és kezdő pozícióba vágta magát, már mindent megbeszéltek, mi hogy legyen, hisz ez a lány első BDSM foglalkozása. Ennek ellenére nem félt, nem öntötte el az a rossz fajta izgatottság a szívét, amit az ember félelmében érez, pedig nem volt még csak kicsit sem jártas az efféle mulatságokban, ami az erotikát illeti.. pláne nem a BDSM-ben. De ez nem számított, csak élvezte, ahogy Damian le sem bírja venni róla a szemét, szerelmes volt és csak csodálta a fiatal lányt. Odalépett hozzá és finoman végigsimított a hátán, minden egyes centiméterében gyönyörködött, a lányt jól eső borzongás járta át, majd a fenekéhez érve nagyot csapott rá. A lány nevetett, élvezte bár maga sem tudta miért. Damian többször is jól megpaskolta a fenekét, már piros volt és kellően fájt.

-Ideje megismerkedned az eszközökkel Dreem! –Mondta a legszélesebb vigyorával a fiú. Felállt és elővett egy fekete táskából egy hosszú pálcát és még sok más eszközt.

-Ez  a nádpálca. –Suhogtatta meg a lány előtt, hangja szinte vágta a levegőt, valahogy nem szerette volna magán érezni ezt az eszközt, pedig nem volt több egy darab botnál. Letette az ágyra, majd újat mutatott.

-Ez itt a lovaglópálca, az egyik kedvencem, gyönyörű nyomot hagy a szép formás testtájaidon. –A lány amint meglátta már nem mosolygott. Gumi eszköz szép fekete bőr markolattal, csíp.

-A kis korbács! -Pár tíz centis sodrott bőr fonatok fém markolattal összefogva.

-És az ostor. –Kiszaladt a vér a lány arcából, egy talán több mint két méter hosszú, ébenfekete bőr ostor, feketére festett markolattal és határozottan félelmetes megjelenéssel.

Akkor se félek! –Gondolta a lány, de nem szólt semmit.

-Aztán ha jó leszel jutalmat is kapsz. De előtte húzz egy számot. –Négy fehér papírlapot tett a lány elé.

-Húzz egyet! –Dreem riadt pillantást vetett a fiúra, de aztán felemelte az egyik papírlapot.

-25. Remek, örülök hogy nem az ötvenet húztad, szép lettél volna utána, ötven ostor csapást már nehéz elviselni.

Tehát a húzott szám a kapott mennyiséget jelenti, nem kell beavatni, valóban rájövök.

-Ne feledd a menekülőszót. Ha nem bírod mond ki, máskülönben nem fogom abbahagyni, és számold az ütéseket, megértetted?

-Igen uram.

-Helyes, most pedig kezdjük is el.

Dreem háttal térdelt, pucsítva lábait széttéve, karjai messze maga előtt. Teljesen meztelenül, a fiú bele-beleveszett a látványba, és tagadhatatlanul izgalomba hozta a lány. Ahogy ott térdelt a vörös selyemlepedőn, fehér hamvas bőre és a vállára omló sötét haja kápráztató volt, ahogy csak meztelensége azokon a bizonyos intim pontokon.

Damian kézbe fogta a lovaglópálcát és nagyot suhintott, a szobát betöltő csattanással ért a finom bőrhöz, ami azonnal pirossá vált tőle, égető érzés kíséretében, a lány felszisszent.

-Egy.

A csapást újabb csapások követték, változó erősségűek a fiú figyelte a reakcióját mindegyikre, jobb ha közepeset üt, hogy azért érezze, de mégse kínzóestnek vegye a mai estét. Amint eléggé felforrósodott a lány, egyik ujját belé csúsztatta, szépen csillogott ujján a nedvesség. Elmosolyodott.

-Látom tetszik. –Szólt, mire Dreem az alsó ajkába harapott.

-Azt gondolja uram? –Pimaszkodott a lány két nagy sóhaj között, mire Damian gyorsabb tempóra váltott. A lány csak halkan nyögdécselt, majd nagy csattanásokat érzett a fenekén, mire csak még jobban izgalomba jött, maga sem gondolta volna mennyire, a fiú ezt látta és két ujjra váltott. Az áldozat csak egyre  hangosabban adta tudtára, hogy élvezi, míg ő vad módjára cserkészte a gyönyörök mezejére. Aztán mikor már a lány majdnem a csúcson volt, kivette ujjait és eszközt váltott.

A következő a kis korbács volt, hátán érezte a csapást, mit ezernyi tűszúrás és hangosan számolt. Fájt, de nem annyira mint gondolta volna, érdekes érzés futott át rajta, ahogy a korbács bőr fonatai piros nyomot hagytak rajta, mégis hideg érzéssel csapódtak hátának. Egyre fájdalmasabbak voltak. Damian a lány arcát kezdte fürkészni. Lélegzetvétele szaporább lett és szemét is összeszorított a fájdalomtól, mégis volt valami érdekesen csillogó azon az arcon. Abbahagyta és még mielőtt a lány kinyitotta volna a szemét megcsókolta a puha finom ajkakat, finoman versengett nyelvük egymás szájában, aztán fiú ráfogott Dremm nyakára. A lány meglepődött, majd szélesen elmosolyodott, csak folytatták a csóktatát szépen csendben.

-Breath control- Suttogta a fiú két csók között.

-Csupán ennyi lenne? –Kérdezett vissza a lány. Mire a fiú erősebben szorította és tovább csókolta a felforrósodott lányt. Arca kipirult, izmai megfeszültek, erei kidudorodtak, de csak csókolóztak tovább, a lány már-már szédült az oxigén és vérhiányos állapottól, mire a dom elengedte, és újabb eszközre került sor.

-A veszedelmes ostror, a feketesárkány. Készen állsz rá?

-Igen uram.

-Helyes. –A fiú megsuhintotta a levegőben az eszközt, az elegánsan tekeredett keze köre, meglendítette és a hamvas fehér bőrön vérvörös csíkot hagyott, a lány megugrott és felszisszent.

-E..egy..

Ez fájni fog.

Lassan érkeztek az egymás utána csapások, Dreem reszketni kezdett szíve még mindig olyan hevesen vert, hogy csakhogy nem szívroham vitte el, és elhidegült kezei erősen markolták a vörös selymet maga alatt. Számolt, összeszorított fogakkal és fújtatva, ott lent még mindig nedvesen várva a kielégülést.

-HÚSSZ.. –Kiáltotta fájdalmában, és egy apró könny szökött szeméből, de még mielőtt lehullott volna a fiú letörölte és finoman megcsókolta a lányt.

-Nagyon ügyes vagy már nem sok van hátra, ki kell bírnod! –Utasított a fiú, mire Dreem összeszedte magát.

-Igen uram!

-Helyes.

Az az öt volt a legfájdalmasabb, forróság öntötte el az egész teste lángban égett és fájt, de még mindig izgalmi állapotban volt, a fiú egyetlen csókja vigasz volt mindenre.

-Nagyon ügyes voltál Dreem! És bátor.. –Mosolygott a fiú.

-Mint mindig.. uram, törölgette könnyeit a lány.

-De még nem végeztünk! -Nevetett fel pimaszul. A lány először meglepődött, aztán elmosolyodva mondta.

-Ó nem is gondoltam uram.

Damian megfogta a lányt az ágyra vetette, majd szemkötőt tett rá. Szeméremajkaihoz ért szájával és finoman nyalni kezdte, a lány apró sóhajai nyugtázták tetszését. Aztán megragadta a lány csuklóit és az ágy kiemelkedő fa tartójához kötözte, így szinte X alakban kifeszítette a lányt.

-Tedd szét a lábaid és pucsíts!

-Igen uram!

A szemfedő alatt a lány fejében gondolatok kavarogtak, nem tudta mit fog csinálni a fiú. Újabb eszköz következik, vagy most valami más jön? Vagy még csak most jön a fájdalmasabb része?  Erre a gondolatra csaknem elvesztette egyensúlyát, úgyhogy inkább elhessegette a gondolatokat és csak figyelt.

Damian két enyhén szorító mellcsipeszt tartott a kezében, szájába vette szerelme melleit, és csókolgatta őket, majd rájuk tette a csipeszt. Egy fekete selyemszalagot fogott a lány nyakára és nyalni kezdte egyre nedvesedő kelyhét, a lány már felfokozott állapotban csaknem elélvezett már, mikor a fiú abbahagyta, és megszorított a selymet a lány oxigénhiányos állapottól csak még jobban vágyott a másikra, aki a nyakát kezdte csókolgatni, majd finoman haladt lefelé és ismét nyalta a lányt, aki már remegett a vágytól, még jobban megszorított a selymet és amikor már csak másodpercek választották el a lányt a gyönyörtől, lassan belé csúsztatta merev hímtagját és mozogni kezdett benne. A lány már csaknem sikított és alig kapott levegőt, még a selyem szorítása nélkül is, kiszolgáltatottan adta át magát a férfinak, aki egyre fokozta a tempót..

-U..uram.. Damian..  –A fiú csak mosolygott, de amikor érezte, hogy a lány elélvezne lassított, vagy épp abbahagyta.

-Nee… te.. kis. rohadék.. uram. – Damian nevetett és lassan mozgott a lányban, aki már kínlódott alatta és hangosan nyögött, a fiú lassan fokozta a tempót, megmarkolta a lány melleit, és a nyakát csókolta. Egyre hangosabban nyögtek együtt, és a bizsergés elkezdődött ott lent, egyre fokozódott és már a levegőt harapva, kapkodva nyögtek mindketten. Még egy lökés és még egy.. aztán hatalmasat robbanva szinte sikítva élvezett el a lány, majd erőtlenül, lihegve terült el. Damian gyorsan eloldozta és az ágyba fektette.

Még mindig csak úgy ették a levegőt, amikor két hatalmas levegővétel közt megkérdezte a fiú.

-Nos Dreem, hogy tetszett? –A lány elmosolyodott, de nem mondott semmit. Majd hosszú percek után, mikor már egymásba fonódva feküdtek megszólalt.

-Nem volt rossz uram. –Nevettek és a fiú, csókot nyomott a szájára.

-Imádlak Kicsim.

-Én is Damian.

(1. rész)

Olyan mélyre süllyedtem s földi pokolban a rettegés bugyraiban hogy már nem volt tovább.. a szoritó fájdalom nem tűnt el, csak élőhalottként loptam az idő drága s felkinált perceit. Már fel voltam készülve a halálra csaknem napra, órára, és percre pontosan. Elképzeltem ezer és ezer lehetőséget jobbakat és rosszabbakat mindent ami valószinű és még azt is ami nem... Eltemettem magam gondolatban, fejben már ott állt a sírkövemen arannyal díszítve a nevem, láttam magam előtt azt a pár embert, aki muszájból elkéretőzőtt a temetésemre, a szomorú, vagy csak annak tetetett arcokat, az olcsó virágból kötött szalagos koszorúkat a síromon. Nem éreztem semmit, üresen álltam szellemként anyám mellett és néztem a meggyötőrt arcát. Nem ismertem ezt a nőt, aki megszült engem. Elképzeltem az életem.. az eslő pár év mesés volt, imádtam mindent kíváncsi szemekkel mosollyal fürkésztem a világot melybe születtem. Emlékszem, már akkor tudtam, sejtettem milyen mocskos és undorító is egyben, de nem érdekelt, csak az apró cseplő csodák sorozata, mit parányi életemben megtapasztaltam. Aztán ahogy idősödtem egyre inkább feketült be a lelkem, ilyenné tettek, önmagukhoz hasonlóvá. Utáltam őket ezért. Gyűlöltetet erőltettek a szívembe és ez lett egyetlen barátom és társam keserves utakon. Semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, sem az iskola, sem az otthoniak, sem az élet semmi sem olyan volt, mint amiennek lennie kellett volna, de még önmagam voltam, minden keserűség ellenére naivan mosolygó kislány. Hisz nem az emberek érdekeltek, ugyan.. ott volt nekem minden más, erdő fák, folyók, a természet az állatok a mesék, tánc a képzeletem és a szabadságom amibe kapaszkodhattam.

Aztán megölték a lelkem. Egy pillanat alatt kitépték. Olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem mi történt, csak amikor már szívtelenül holtfehéren rogytam össze a vörös vértócsában magam alatt. Fel sem fogtam mi történik csak a kitépett szívem darabkáit keresgéltem, míg nem jött egy erő. Egy hatalmas mindenek felett álló erő, és holt lelkem üres szívét mégegyszer megtaposta és üres lelkem mennybe szállva feküdt magában a feketére száradt vértócsában. Halál és feketeség lett urrá mindenen, és negédesen hivogatott magához a pokol, sziplorkázó meleg hamuvá égető gyöngyörű pokol.

Úgy éltem mint egy szellem, nem aludtam, nem ettem, nem jártam el sehova csak nap mint nap az internet bő világába bújva tengettem mindennapjaim, míg nem egy nap megtaláltam Őt. Akkora már rég elfelejtettem milyen valakivel beszélgetni, kedves szavakat kapni, tőle kaptam. Kedvelt, nem tudom miért.. nem értettem. Aztán teltek az órák, a napok, hónapok.. És ez a világ egy szent helyen összetört darabjaira hullott, kifejezhetetlen fájdalom ült szívemen és anorexiásra fogyott testem betegen hullott egy darokba, ahol már a könnyek sem törtek elő, már azok sem voltak.. ez túl volt minden emberi határon. Az életem véget ért. Aztán meghaltam.. süllyedtem zuhantam megadtam magam a végső pont legvégén is tulesve csak hadokoltam csendesen.. talán üvöltöttem és kinlodtam a fejemben de csak némán süllyedtem a mocsár legmélyebb legmocskosabb levegőtlen megfolyto karjai közt mikor megjelent ő.. Egy fénysugár.. a remény legutolso láncszeme az utoszo egy könyv végén frissen nyomtatott utolso betű. Nem hittem neki.. csaló volt, azt mondta éljek, és én már halott voltam, az őrület vigyorát viselve süllyedtem egyre, csak néztem ahogy a remény elsuhan mellettem s mikor már eltűnt a távolban aztán olyan történt ami már nem az én befolyásolásom volt saját testem fölött, karom akaratlanul is kinyult és erősen megmarkolta az eltűnt fénycsóva utolsó halványan pislákoló darabját. Nem számitottam rá.. meglepődtem s mintha csak egy külső szemlélő lennék nem értettem semmit. A remény szikrává lett mi robbanás szerűen gyújtotta meg lelkem fáklyáját a fényt a szemembe, mi álmosan és fáradtan nyilt nagyra. Az agyam lomha lüktetése forgó kerekekké alakult, az emlékeim sziporkáztak fel-fel villantak és eltűntek a semmiben, aztán kialudt a fény. Egy tó partján álltam a nap lassan lenyugvó sugarait néztem körülöttem emberek zaja gyerekek és felnőttek vad és háziállatok részesültek utolsóként az éltető fényből. Aztán sötétség borult mindenre a csillagok és a hold oly fényesen ragyogtak mintha csak félhomályos nappal uralkodna és megértettem hogy ez a búcsú a múlttól, búcsú magamtól és valami egészen új kezdete.. a reggel olyat hoz majd amire nem számítok.. de az is lehet hogy teljesen átlagos reggel lesz egy új világban kezdve.. ahol új nap virradt egy szegény halottra. Egy nyomorútl halottra, aki én voltam és akinek élő fényt nyomott kezébe valami hatalmas fensőbb hatalom mit sem törődve a kérdő szempárral.. Teltek a napok.. és a kérdő szempár fájdalom nélküli ragyogó napfényes reggelre ébredt valaki más világ karjai közt.

Csak zuhanam a mélybe, mik eddig mellettem voltak, hű kapaszkodóim, most elmosódtak a képek, emlékek, pillanatok, arcok, nevek, személyek és alakok zúgva suhantak el mellettem, összetörtek és egybe folytak megsemmisítve egymást. Csak zuhantam a sötét fénybe és nem voltam senki más csak önmagam.

A bársony puha, simogató érintése hegyes tűk mélyrevágó karmaivá váltak, mik véresen szaggatták eleven húsom és én csak tűrtem és zuhantam magamban.

Sötét és didergető érzés kerített hatalmába, a mellkasom közepén szorító, súlyos érzés, mintha egy elefánt ágaskodna rám, a lelkemet összeroppantva testemben, s még azon kívül is, s ebben még egy kés állt, miben szívem repedezett darabjai tükröződtek vissza a fénylő acélpengén. Ez nem halál volt, neem. A halál negédes suttogás volt mindehhez képest, végső nyugalom. Ez viszont maga volt a kínzó pokol, mely magasba emelt, hogy mélyebbre dobhasson, mint amilyen mélyen valaha is voltam. Kegyetlen szó nélküli tűrésben csak néztem a világot és mindenki mást, ahogy emelkednek, majd a mélybe zuhannak. Érezni kezdtem mást is a fájdalmon kívűl, természetesen ez lehetetlen volt, kivitelezhetetlen a fizika valódi történyeinek nevetséges cáfolata, mégis.. bizsergett valami az összetört darabok közt. Meleg, nem talán méginkább forró és lángot keltő tüzesség vette át a hatalmat, összeráncolta homlokom és szigorú, szúrós tekintetre késztetett. Világok elmúlása óta most éreztem előszőr megint ezt az érzést.. düh… erő. Hirtelem minden fájdalom, mi az évek alatt felhalmozódott egyetlen robbanásszerű bombává változott, mi elpusztította az erőt, mi mindenkit önkéntelenül föl-le hajigált. A földre zuhantam. Nem is tudtam, hogy még létezik, láttam, ahogy mindenki más zuhan és emelkedik, de lassan halványodva tűntek el a látómezőmből. Helyüket színek, illatok, hangok váltották fel. Mepillantottam más, hozzám hasonló árnyéklényt, embert ha úgy tetszik. És feléjük rohantam. Megkérdeztem mi ez a folytonos gyilkolás, szenvedés és fájdalom, mi ez a világ, aminek hatalmas nyomása alól kitörni látszottunk. Az egyik felnevetett.

-Ez még csak a kezdet, mi lázadók vagyunk. És ez a világ ahol állsz, nem más, mint a Valóság.

    Káosz az úr e kietlen tájban,

    nincs se virág, se lomb a láthatárban,

    üres az ég, csupasz a lét,

    remeg a föld, az ég már nem kék.

    Lepke repül, a hamu leül,

    a csata zaja elnémúl,

    s a kietlen tájban harsány csend támad

    megmarkolja a mélabút,

    magasba röpít és életre hív.

    S a mindenség háborúja után,

    csak egy kislány áll magában,

    fekete ruhában, szeme gyászban,

    göndör haja  már rég megfakult,

    szemében a tűz már rég kialudt.

    De ő még él, s ég a remény

    alakjában sötét fény gyúl.

    s akarata egy új világot gyújt.

    Szemében a láng táncra kél

    a fű nől, az ég meg kék,

    kisarjan egy cserje ott,

    virág bújik emitt amott.

    Szeme csillog, szája mosoly,

    egy új élet halkan oson,

    megkoppintja a vállát,

    meggyújtja élete lángját.