A bűn örök

Egészen hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi ott akkor történt. Elzárjuk elménk, egy sötét, jól zárható ki szegletébe, hogy még csak véletlenül se kerüljünk szembe önmagunkkal. Újra beilleszkedni a társadalomba egy volt katona számára meglehetősen nehéz feladat, asszociális viselkedés, rémálmok, emlékek, a vér és a halál puszta kezünkön érzésének megváltoztató képessége. Néha  problémás dolog mindez. De akinek kisebb nagyobb kudarcok és akadályok leküzdése után sikerül újra „magára találnia” annak szinte ugyanolyan élete lehet, mint egynéhány polgártársának, ha nem jobb.

Sok dolog történt akkoriban, már nem kívánok rá emlékezni, találtam barátokat és ők lettek a családom. Egy kollégiumi vacsoránál, azonban rám talált a múlt szele, avagy egy régmúlt idei szellem.

A kollégiumi kaja nevezetes arról, hogy ehetetlen, undorító és senki sem tudja mi az pontosan. Sőőt körülbelül behatárolni is nehéz. De ez egy, úgymond társadalmi esemény kollégiumon belül, barátok és más szintbeliek kedvelt, vagy kevéssé kedvelt találkozóhelye. Egy este én is épp itt ültem, a kis társaságommal, mikor rossz érzésem támadt. Késői vacsorázók hírében állunk, mikor már majdnem mindenki elment, mi akkor érkezünk. Ilyenkor a legnyugodtabb az egész ebédlő, az ügyeletes tanárok is elmennek már, így szinte minden üres persze minket leszámítva. Ez az este is épp úgy kezdődött, mint minden másik, csak valamiért valami más volt. Be volt borulva, de meleg volt a nap még javában tűzött és valami nem stimmelt. De legyintve indultam szobatársaim után vacsorázni.

Ha bárki is tudná mi voltam.. miket tettem már rég kitagadott volna a társadalom, elmegyógyintézetbe vagy börtönbe zártak volna. De az a múlt…

A kaja ehetetlen volt, hideg és nyálkás megszagolni nem mertem és az ízéről felesleges, sőt veszélyes bármit is mondani, de legalább a társaság tagadhatatlanul jó volt. Emberek.. hmm ki hitte volna, hogy egyszer normális egyénekkel is kerülhetek egy asztalhoz.

Nagy volt a csend, talán túl nagy is. A szokásostól eltérően nem hallottuk a konyhásnők evőeszköz csattogását és kiabálását a konyha felől, nem csocsóztak fiatalok az ebédlővel szemben és a tornateremből sem hallottunk labdacsattogást, vagy bármiféle mozgást. Rajtunk kívül talán csak a portás volt az egész iskolában. Meglehetősen szokatlan volt és a furcsa érzés, még mindig nem hagyott nyugodni. Jó páran ülhettünk az asztalánál, folyt a beszélgetés, de én most csak hallgattam őket és az ehetetlen valamit bámultam a tányéromon. A síri csendet elegáns cipő kopogása törte meg, pár gyors léptet hallottam magam mögött, túl keveset ahhoz képest amilyen távolságra voltunk az ajtótól. Hirtelen képek villantak előttem, megemelkedett a pulzusom és hátrakaptam a fejem. A hajam megragadta egy erősen szorító kés és felfelé húzott, majd leszakadt a fejbőröm.

-Mecskey! –Mondta hangosan és nevetett egy sort. A többiek csak ijedten figyeltek, szinte jéggé dermedtek a történtek láttán. –Kicsi Mecskey.

-Te mocsok.. -Szűrtem ki a fogaim közt, az erek kiduzzadtak a homlokomon, a kés a zsebemben lapult bármelyik pillanatban kész voltam nekiugrani a majd két méter magas, jó erőben lévő férfinak, de csak bámultam rá, míg a hajam tépte. Körbenézett.

-Látom megint csak ilyeneket gyűjtöttél magad mellé… ehh te gyerek mire jó ez? Óóó várj csak! –Vigyorodott el. –Csak nem a kis családocskád? Kíváncsi lennék vajon mennyire ismernek téged. Vajon tudják mi voltál? Ugye tudod mire gondolok? Á persze, hogy tudod.. te mindig is tudtad, ugye aranyom?

-Hányszor játszuk még ezt el? Hányszor halunk meg mire rájövünk nem nekünk kell meghalnunk?

Elengedte a hajam és körbejárta az asztalt, gyilkos tekintetek meredtek rá, de senki sem szólt semmit.

-Vajon mennyire tudják ki vagy.. ohh bocsáss meg MI vagy. Nem ember annyi szent, láttam már gyilkost, őrültet, mindenféle pszichiátriai betegségben szenvedőt gyilkolni, de ők semmik hozzád képest. És a legviccesebb mindezek mellett, a pszichológia teszten teljesen normálisnak bizonyulták, kis antiszociális beütéssel persze. –Odahúzott egy széket és leült. –Ahh bár magaménak mondhatnák egy ilyen elvetemült szörnyeteget. –Nem szóltam semmit csak bámultam a férfit. Nem mertem a barátaimra nézni, nem bírtam volna ki, ha látom a félelmet és megvetést az ő szemükben is.

-Háború volt, nem jó kedvemben tettem mindezt. –Hallattam a halk és talán csupán fél igaz szavakat. Mire ismét felnevetett a férfi.

-Ugyan-ugyan persze, hogy háború volt. Ahol tankok és gépfegyverektől zajos a világ, a sivatag és minden, amit csak el lehet képzelni. De ez teljesen más volt. A TE üvöltésedtől volt hangos a világ és az nem efféle üvöltés volt, amit kétségébe ejt az ember, bármennyire féljen is. Az bizony egy pusztító szörnyeteg gyilkos üvöltése volt, aki puszta kézzel szúrta át az emberek szívét, aki másodpercek alatt érte utol a nála sokkalta gyorsabban futó ellenséget, aki elhajlította a puskacsövet, szemei véresen izzottak és nem a kegyelemről volt híres. Ilyen önkívületi állapotban voltál és a fél hadi világ szeme rajtad csüngött, ki akkor nem evett, nem ivott csak rótta egyedül a pusztát, miután megölték szeretteit, bosszúszomjasan irtotta, ki elé került. Miután eltűnt kínzással és gyilkos kísérletekkel próbált a hadi tudomány olyan teremtményt létrehozni, de lehetetlen volt. Szinte egytől-egyik meghaltak vagy megőrültek a kísérleti alanyok. És íme! Itt a tökéletes példány, egy pusztító teremtény.

Egy érző, élő-lélegző pusztító gépezet. Remélem ők nem kerülnek a tányérodba kislány. –Nézett az asztalnál ülőkre. –Elnevettem magam.

-Valóban, most neked köszönhetem, hogy megutálnak? Én nem rendelkeztem élet és halál fölött istent játszva, bár aki utamba került és hátráltatott kiiktattam, de közel sem jókedvből, mint te kedves úrficsúr. Szörnyetegek vagyunk és nem is akarunk mások lenni, de akár akarod akár nem, van érző lelkünk, többé-kevésbé..

-Mindezek után is így vélekedsz?

-Így.

-Idióta vagy. –Mondta ámulva, mire csak elmosolyodtam. –Ebben a pillanatban megölhetnélek mindegyikőtöket.

-Én nem vagyok már olyan kegyes, hogy csak így gyilkoljak.  –Mondtam, mire kérdően bámult rám. Megragadta a ruhám és a földhöz vágott. Rám térdepelt és ütni kezdett, de ütéseiben semmi erő nem volt.

-Miért? … Miért… MIÉRT?! .. Mecskey… -Orrba vágtam, szemei könnybe lábadtak, kimásztam alóla, és gyomorszájon rúgtam. Egy kis emlék. Mosolyogtam, majd tarkón vágtam, állkapcson rúgtam és véresen dőlt oldalra. Éreztem a hátamba szúródó tekinteteket, és gyorsan eltűntem, mielőtt bárki is mozdulni tudott volna, a békés régi hatalmas temetőbe menekültem egyedül, összekuporodtam, szívem hangos dobogását hallottam csak. Mire beilleszkedtem elvesztem a családom, emberek… tudtam, hogy nem tarthatom meg őket. Dühös lettem.. én miért nem kaphatok lényeket, akiket szerethetek?! Miért veszi el őket mindig valami és valaki?! Az undorító, mocskos semmirevaló kurva emberek mennyivel jobbak, mint én?! –Újra hallottam a démoni üvöltést a saját torkomból. Pár percig csak szédülve néztem magam elé, majd lihegve tértem magamhoz.

-Ha nem is vagyok ember.. nekem is kijár legalább.. egy kicsi abból a hülye „sz”-betűs szóból! Szr.. szer… faszom! –Vágtam bele öklöm a sírba, bár lehet nem kellett volna mert vérzett és elzsibbadt. Könnyek gördültek le az arcomon.. olyan rossz megint elveszíteni mindent ami fontos.. az eső esni kezdett, villámok tarkították az eget és dörgés rázta meg a testem, nem messze tőlem csapott be a villám, talán alig tíz méterre tőlem. A szívem hangosabban vert, mint eddig bármikor a testem reszketett, elgyengült és a sírra borultam. A világ elsötétült.

Még mindig kísért a múlt szele.