A kristálypalota történelme

A két határt köd honolta, élettelen falevelek meg-meg rebbentették a varjaktól hangos palota kertjét. A kapu hatalmas kovácsoltvasa már évek óta ott díszelgett, mit sem ártott neki évszázadok égiháborúja. A varjak károgtak, de sehol egy lélek, sehol egy üzlet, egy templom egy bolt. Csak egyetlen hatalmas kristálypalota emelkedett ki koronaként a domb tetején, zöld és kék árnyival bevilágította az egész völgyet. Valami furcsa volt a levegőben, a hely egyszerre volt hátborzongató és szépséges, talán úgy, mint ahogy némely emberek a halált csodálatos, gyönyörű áldásként fogják fel.  A vaskapun vérvörös vadrózsák nyíltak, egy már rég kihalt fajból, ami oly gyönyörűséges, amilyet emberi szem még nem láthatott. A palotán belépve hatalmas márványfalak emelkedtek a magasba, a folyosón végig egy- egy arany gyertyatartó adott minden fényt, amikben fekete gyertyák égtek. A folyosók végtelenek voltak, egyikből a másikba nyíltak és volt, ami nem vezetett sehova. Innen Ariadné fonalával sem lehetne kijutni, mert mindegyik más-más terembe vezetett, ahonnan viszont nem indult újabb folyosó. Minden folyosónak történelme volt, így más-más színekben pompáztak. Volt aranyköves , gyémántléces, ezüstérces, smaragdkékek, minden ami csak a mesekönyvek lapjain kelhet életre, itt valóság volt. Azonban volt egy fő folyosó, amit a sok drága anyagon kívül más is díszített. Egy hatalmas hófehér szarvas erős lábakkal, kecses tartással vágtázott a dicső pusztában, ha valóban látható lett volna a szarvas, bizonyos, hogy még az időt is lefutja. A következő egy tejfehér ló volt, arany kantárral, arany nyereggel állt a smaragdzöld füvön, előtte egy kacskaringós szédítően heves  folyó. Egy madár következett. Egy hatalmas madár, nincs ekkora a világon sehol, egy embert két karmával megfogna. A távolból jól látható volt, hogy a többi képen már emberszerű alakok is megtalálhatóak.
-Ki az? –hallatszott egy erőteljes határozott női hang, az ember e hallatán legszívesebben a világ végéig futott volna, de innen nincs menekvés ez maga a végtelenség.
Valami láthatatlan erő kaphatta el főhősünket, ugyanis a következő pillanatban már a folyosón száguldott végig, mozdulatlanul. A képek csak úgy suhogtak a feje mellett, már-már filmként kapott betekintést a történelem egyes részeibe. Halk, hangok kapcsolódtak a képsorozathoz.
„Népeitekből egy nép lett. A magyar nemzet.”
„Esküszöm az egy Istenre, hogy véremet és életemet az egri vár védelmére szentelem.”
„Talpra magyar hí a haza!”
„ Kimondattatik, az új államforma az Osztrák-Magyar Monarchia”
„Apponyi Alber gróf beszél, három nyelven két órán át egy országért”
„A magyar szabadságharcos rádió utolsó felhívását intézi a szabad világhoz….”
„Isten veletek és velünk”
A nemrégiben még oly dicsőn zengő hangokból egyre halkabb halálhörgés kerekedett. Apró vércseppek áztatták a márványpadlót, eltakarva annak dicső csillogását. A könnyek tengerében árván veszett el minden remény. Megállt. Egy hatalmas gyönyörű teremben találta magát. Már nem húzta semmilyen erő élettelenül, rogyott térdre. Érezte amit a honfoglalók az erőt és hatalmat az új haza reményeit, érezte, amit a csatákban éreztek a reményt, fájdalmat, a csata diadalittas szellemét, érezte a forradalom heves ízét, és a véres háború trianoni utóízét. Látta a szovjet tankokat ’56-ban érezte az emigránsok minden fájdalmát. Mostanra ,már csak üresség kongott a lelkében.
Hosszú néma percek után felpillantott, egy aranyveretes emelvényen gyémántszékben ült egy lány. Mélybarna szemekkel és sötét göndör fürtökkel, még a honfoglalóktól örökölte. Vitéz magyar királyi palástot, koronát viselt. Ruhája emlékeztetett az egykori dicsőségre, ami mára megkopott. Kezében jogar és kard, lábánál egy aranyalma hevert. A Magyar Királyság volt személyesen. Nem nézett le rá, csak keservesen elmosolyodott, mint ahogy kínkeserves fájdalmába mosolyodik el az ember, a saját szánalmán. Végül beszédre nyitotta a száját.
-Megbűnhődte már e nép, a múltat, s jövendőt.