A magyarok

"A magyarok barna szeműek és hajúak." -olvastam egyszer egy oldalon, valamiféle régi történész, vagy híres külföldi mondta ránk egyszer. Én nagyon büszkének éreztem magam, hisz jómagamat is ezekkel a tulajdonságokkal áldotta meg a sors. És én nagyon tisztelem a "régi magyarokat" olyan gyönyörűek és erősek voltak, mint valami nem e világi teremtmény. Na szóval ezt a kis mondatot vettem alapjául a következő kis szösszenetnek.
Vágtázó paripák meg-meg lebbenő aranybarna hajkorona, a smaragdzöld magyar sztyeppéken. A Kárpátokkal közbezárt titokzatos eredetű csodás nép volt a magyar. Tekintetük mély, sötét, ellenség jobban féli őket, mint a hatalmas vadakat. Mégis, aki ezekben a szemekben fogást talál szeretet, mélységet hatalmat nemességet pillanthat meg. Szikrázó tekintetük a legfiatalabb egyedben is már születésétől fogva tovább él. Hűségesek, mégis szabadok egyediek. Nyelvük furcsa hangzatossága más népéhez nem hasonlítható. Egyszerűen gyönyörű és letisztult, jól tükrözi a magyarok jellemét. Azt mondják bonyolult nyelv a magyar, az nem is igazán értheti, aki nem ebbe születik, bőséges szókincsű, változatos, aranyveretes szilárd nyelv. A régi magyarok hazáját, elemeit tükrözi. Ilyen volt egykor a magyar, mit sokan állítanak mára kihalt. Igaz. Kevés igaz magyar van már. De ha egyet találsz, szemében ott szikrázik a vad magyar sztyepp, ott lángol a hatalmas erő, végeláthatatlan puszta magyaritással.
Nézz a tükörbe. Nem számít, milyen színt öltött ebben az új korszakban a hajad, vagy szemed. De nézz mélyen! Ott lángol-e benned a szédítő vadság? A végeláthatatlan folyók?  A hűség, a szikrázó igazság? A sztyeppék a vad magyar királyság?