A molyember szerepében, mi szóltunk!

Az emberek félnek tőlünk, az emberek sok mindentől félnek. Amikor meglátnak minket keserves sikolyok közepette futásnak erednek, vagy jéggé dermedve állnak és bámulnak minket. Mi tudjuk, érezzük milyen katasztrófák sújtanak le rájuk, figyelmeztetni akarjuk őket, de nehéz megérteni az ő világukat. A gondolkodásuk logikátlan, kusza, és gyerekes. Olyan fegyvereket fejlesztenek, amikkel egymást pusztítják. Olyan törékenyek. Mintha élő porcelánbabáknak erőt adnánk és megmutatnánk a hatalom pusztító ízét, aztán magukra hagyjuk őket. Mikor legközelebb látjuk őket apró, éles darabokban fekszenek a földön. És mi mindenre figyelmeztettük őket. De nem hallgatnak ránk, mert elvakítja őket a félelem. Van valami sötéten csillogó, vöröslő szemeinkben, amiben ők elmerülnek, megfulladnak, üresnek érzik magukat. Csak rohannak és rohannak, egymáson keresztül, kasul taposva. Hova siettek emberek? Meghalni? Ott csak az vár rátok. Olyan világot építettetek, ami felülmúl titeket, a játékszeretek, a mindennapi felesleges kütyüitek okosabbak nálatok. Csak nehogy egyszer szembe nézzetek azzal, mit teremtettetek, mert akkor végetek. És mi szóltunk. Manapság nem hisztek bennünk, igaz könnyebb a realitás védőmezején élnetek rohanó napjaitokat, ezzel keltek és fekszetek le, a realitással, ami erősebb nálatok, ami ismeretlen, azt nem fogadjátok el. Ti akartok a hatalmon lenni. De minden nagy királyságot, minden hatalmas birodalmat megbuktatnak egyszer, amikor már felülmúlta őket, embereket. Lehet, hogy szárnyunk van és repülünk, nem értük a világotokat és titeket. De talán nekünk is van, ami nektek. Hogy is nevezik? Ér-ze-lem. De ti, nem hisztek bennünk, ne féljetek emberek, mi sem hiszünk bennetek. Bújjatok el, tagadjatok le, köröttetek minden hatalmasat. De mi ott leszünk és figyelünk, nem értjük mit-miért tesztek, de ott vagyunk és látjuk. Amikor egyedül sétálsz az utcán mi vagyunk a lámpaoszlop árnyékába rejtőzve, mi vagyunk a sárgán megvilágított téglafalas épület, szögesdrótos árnyékában. Mi vagyunk a zseblámpád fényében. Amikor majd rájöttök mit tettetek késő lesz, és elpusztítjátok önmagatok realitás királyságát. Az emberek azt hiszik mi vagyunk a gonoszak, de nem mernek tükörbe nézni, és, ha mégis...Mi szóltunk!