A penge éle csupán kifogás

Legyengültem, régi énem árnyékképe voltam csupán, semmi sem mozgatott már és semmi sem éltetett. Összetört az élet a világ, az emberek. Taccson voltam, padlót fogtam és nem bírtam felkelni. Szúrt a mellkasomban valami, fojtogatott és lüktetett. Rájöttem, hogy ez volt a lelkem. Pengét fogtam, hogy miért? Reméltem, hogy így enyhíthetem a fájdalmat, ami a lelkemet kínozta. Először csak egy kicsi, megijedtem a kiserkenő vér láttán és reszketni kezdtem. Másodszorra jobban ment, harmadszorra mélyebb és hosszabb lett a vágás, negyedszerre már vérprofi módon forgattam a kést a karomon, vörös folyadék, a vérem vas ízű és szép a színe. A seb fájt, lüktetett és égetett, mégis hideg volt. Már élveztem, hogy így enyhül a fájdalmam, a penge számomra fájdalomcsillapítót jelentett, amit a lelkemre írtak fel. Nem aggódtam, annak ellenére, hogy a karomon egyre több ilyen vágás volt, a hideg penge éle csupán kifogás volt, hogy ne kelljen elviselnem a fájdalmat. Nem is vették észre, hogy baj van, csak miután egy véletlen folytán meglátták a karom. Felpofoztak érte, kicsit fájt..majd faggatni kezdtek, amit nem tűrtem. Semmiség, mára ez már semmiség. Megszoktam, más gyógyszereket szed, nekem ez van. De le kell állnom vele, mert erősebb kell, hogy legyek. Elfogytak a könnyeim, elfogyott a friss heg. Elfogyatkozott lassan az érző lelkem minden része..felemészt és mardos. De küzdök, amíg fel nem falnak démonjaim, vagy amíg le nem vetnek az emeleti ablakból. Fáj? Fájon jobban! Sok sikert magamnak!