Az élet álarcosbál

(Novella)

Mindenki álarcot visel és csupán kevesek tudják,mi is rejlik valójában az álarc mögött. Hírességek, milliomosok, nagynevű cégek anonim fejesei, kis polgárok és még kisebb semmitmondó egyének, akiknek fogalmuk sincs róla, miért és hogyan is csöppentek ide valójában. Én is épp így kerültem, ide, egy kastély, gyönyörűen barokk keretbe foglalva, túldíszítettség pompa és csillogás mindenhol. Földig érő hosszú bársony és selyemruhák, csipkével és gyöngyökkel díszítve, erős smink, minden nő hasonlóan fest, mégis markánsan különböznek, és mindegyiknek álarc fedi az arcát. A férfiak, előkelő kissé viktoriánusra emlékeztető öltönyben, és drága fekete nadrágban, na meg persze a hozzá illő cipővel járkálnak lezseren fel-s alá. Akárcsak egy ódon bál, egy ellopott részlet a múltból, semmi más, csak halvány emlékképek megelevenedett mása. Ez egy börtön, akik idekerültek pedig ismeretlenek, legalábbis, míg mindenki arcát maszk fedi, akárcsak az enyémet. Itt nincs nappal. Ez egy örökkévalóságig tartó színpompás drága börtönketrec, amit a Játékos fölénk húzott. Egy börtön, ami nem rácsokkal, és fémmel öleli körül tested, hanem aranyozott mennyezettel és antik, talán milliókat érő ruhával drága pezsgővel kiegészítve. Sosem nappalodik ki, sosem ér véget az este, folyton folyvást ismétlődnek egymás után a semmitmondó beszélgetések, bókok apró cselek, amiket mások tesznek. És a Játékos föntről mindent lát. Nem öregszünk és nem telik az idő, azonban ebben az örökkévalóságban megromlik az elme, megvénül a lélek és diliházba való bolondokká érünk szenvedve a végtelenségbe, hacsak meg nem találjuk a kulcsot, azt a cselt, amivel megszökhetünk e vészjósló börtönből. Fogalmam sincs mihez kezdjek, fogalmam sincs, kik ezek az emberek. Egyszer letéptem az egyik arcáról a maszkot. Nem volt alatta semmi más, csak örvénylő sötétség, megállt és nem tett semmit. Majd rémült sikolyok hallatszottak, olyanok, amik megölik a lelket, és összerogytam ájultan. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor kinyitottam a szemem, ugyanannál az asztalnál álltam a pezsgőspohár a kezemben, a férfi akiről pedig az előbb letéptem a maszkot ugyanott állt és beszélgetett, mint ha az egész meg sem történt volna. Talán visszaröppentem az időben, vagy csak közbeszólt a Játékos, mert rendszerhibát vétettem. Egy másik alkalommal ki akartam menni az erkélyre nyílott csak ajtó, sehova máshova, mi a kültérbe vezetne, így hát csak oda vezethetett utam. Mikor kiálltam gyönyörködtem a tájban, a  csodás szökőkutakban, a franciakert és drága szobrok tökéletességében. Kinyújtottam karom, és kezem falat tapintott, ott, ahol légtérnek kellett volna lennie. Minden amit láttam, csak falra maskírozott csábító látványosság volt, nem pedig valóság, csupán megtévesztő illúzió. Nem telik az idő, és nem fogja el éhség vagy szomjúság az embereket, így hát soha nem is volna szükséges sem enni, sem inni. Viszont, bár tudom, ők sem éreznek hasonlót, de esznek és isznak a drága ételekből és italokból, miből sohasem lesz kevesebb és amik az asztalokra vannak szépen kiterítve. Nem tudom mióta vagyok itt, de már elég régóta ahhoz, hogy féljek, nincs kiút innen. Megölni sem tudtam magam, mert hiába az éles tőr és a kiontott vér, megölhetem magam bármennyiszer, ugyanaz fog történni, mint amikor a férfiről letéptem a maszkot. A többi maszkos beszélget egymással, de velem egyik sem. Csak rám tekintenek és robotszerűen mondanak pár sort, illedelmesen, és hiába kérdezek vagy mondok bármit is, nem reagálnak. Ez van most és egy széken ülök gondolkodom, mitévő legyek. Halkan suttogom a fejemben koncentrálva.

-Segíts! Segíts! –A hangok mindig is ott voltak, mondtak dolgokat, de most csend van és némák, mint a holtak. –Segítsetek kijutnom innen! –Hosszú órák próbálkozása után, eldöntöttem, felnyitom a harmadik szemem és üvöltve kérek rajta segítséget, a démoni ellenségeimtől, a hangoktól. Minden erőmet az agyamban egy pontra koncentráltam, a legősibb és legtitokzatosabb részére az agynak, amit úgy neveznek amigdala. Erre a pontra koncentráltam egy pillanatra az összes erőm, és hangosan üvöltöttem.

-SEGÍÍÍÍÍÍTS!!! –Bár fáradtságot sem érezhetnék, ezután valóban éreztem elmém fáradtságát, minden szem rám szegeződött, aztán sötétség lett. Pár pillanatig csak a saját lélegzetemet és torkomban dobogó szívemet hallottam, aztán újra kigyúltak a fények és mintha semmi sem történt volna. Újra társalogtak az emberek, akár csak pár másodperccel azelőtt. A fejemben halkan susogott valami, amikor megszólalt majd1 elsikítottam magam, de még ahhoz is túlságosan megijedtem, hogy egy hang is kijöhessen a torkomon.

-Kezdődjön a játék.

-Segíts nekem hang! Mit tegyek?        

-Gondolkodj, kicsi gondolkodj. A teremben, és a palotában lévő összes embert ismered. Ők most csak lelkek, tébolyult üres hüvelyek, akik elvesztették a valódiságukat és minden jellemüket, egyedül csak az alakjuk és kinézetük maradt meg, arc nélkül. Ez egy játék. A te feladatod visszaadni ezeknek a lelkeknek a valódiságukat. Egyedül te mentheted meg őket és ezzel magadat. Mindegyiktől el van rejtve egy tárgy, de ne feledd! Nem mindegyikük valóságos ember, van amelyik csupán személyiség, embert öltött forma, aminek te nevet adtál, kitaláltad őket, hogy ne légy magányos vagy épp álmodban találkoztál vele, de lehet, hogy csak egy múltból kipattintott mellékszereplő. A Játékos egy órát fog adni neked. 22 órád van megtalálni a tárgyakat és visszaadni a tulajdonosnak. Ebben segít az ómódi környezet, sietned kell. És a nevedet, a valódi nevedet egyiknek sem árulhatod el, ha elárulod a játék véget ér és örökre itt maradsz. Az utadat néhol veszett állatok nehezítik majd, őket öld meg, feleslegesek a kijutásod szempontjából, csupán nehezítések. Sietned kell, ha letelik az idő a játék újrakezdődik több fenevaddal. Sok sikert! –Mondta aztán csend lett.

-Szóval, az itt eltöltött hetek, hónapok arra szolgáltak hogy a nem idetartozó tárgyakat felismerjem? Vagy tán magamnak kellett volna rájönnöm a játékra? Mindegy is… -A karomon megjelent az óra, 22órát számolt visszafelé, sok ember van, nincs tétováznivalóm.

***

Az egész kastélyt átkutattam, az ágyak alá néztem, az elrejtett apró kis ékszeres dobozokat is felforgattam, a tejtett ajtók mögé néztem, a könyvespolcokat ledöntöttem, és mindent, ami lényegesnek tűnt elhoztam, vagyis ami legalábbis nem illett oda. Eddigi szerzeményim.

-egy cannabis leveles nyaklánc (igen ez nem valószínű, hogy volt ebben a korban)

-pillangókés.. –A tárgyakból általában szinte rögtön levágtam kié, de még az illetőt akihez tartozik is meg kell találnom, ráadásul közel sem mindegyik egyértelmű. És, ha rossz tárgyat adok valamelyiknek? Szinte biztosra veszem, hogy akkor kezdhetem előröl.

-férfi óra

-körömlakk

-egy vászon.. vagy ahhoz hasonló, köthetős övszerüség.. (ez vajon mi?)

-egy férfi parfüm, jó nagy betűkkel ráírva „NoName”

-egy zöld porcelán béka

-egy kép egy szürke csíkos macskáról

-egy kis piros muskátli.. (WTF?)

-egy vérfarkasos póló

-egyplüss nyuszi, ami elég kockás alakú, de puha fehér szőre van és démonian villogó vörös szeme

-egy agyagból készített kis nyakba akasztható érem rajta egy helyezéssel

-fekete szemceruza

Mindezt megtalálni beletelt 9 órába… azaz maradt 13 órám és rengeteg keresnivalóm. De úgy döntöttem, pár dolognak már most megkeresem a gazdáját. Kézbe kaptam pár dolgot és a lépcsőn siettem lefelé, mikor megláttam egy hatalmas kutyát, ő is meglátott engem, szemeit villogtatva nyálát csorgatva, vicsorogva száguldott felém és csak álltam egy helybe, aztán hitelen elugrottam, az egyik szobába ami a lépcső tetején állt. Pár másodperc múlva kinéztem és a kutyának hűlt helyét sem találtam, így inkább gyorsan lefutottam a lépcsőn, mielőtt újra megjelenik. A tárgyakat csak egy monogrammal párosítottam és tudtam is ki célszemély.

Fekete szemceruza –MR. Egy lány, hosszú fekete hajjal, és zöld szemekkel, nálam kissé magasabb, teltkarcsú vonásokkal. Felvételikor találkoztam vele, a nevét akkor elfelejtettem, és fekete szeműnek neveztem el, mert korom feketére mázolta szemeit és szinte soha nem láttam a feketeség nélkül a szemei fölött. Meg is találtam, még annak ellenére is, hogy hosszú kék selyemruhát viselt és kontyba volt fogva a haja. Sietve indultam felé az álarcára néztem és meglátta a kezemben a tárgyat. Rám meredt és közeledni kezdett felém, azt hajtogatva.

-Ki vagy te, ki vagy te, ki vagy te?! –Hátradöntött és csak közeledett, mikor egészen az arca elé vágtam a kezem, amiben a szemceruza volt.

-Ez a tiéd. –Megnyugodott, felállt, a kezébe vette a tárgyat, az arcáról leesett a maszk, majd rám nézett.

-Köszönöm. –Azzal egy kis fekete füst kíséretében eltűnt. A fejem fölött lógó hatalmas csilláron kiégett egy gyertya.

Plüss, démonynuszi –CsT. Amikor megismerkedtem vele neten, egy érdekes kép volt a profilképe, egy fehér nyúl meredt a tükörbe és visszatekintett rá, egy démoni nyúl, nagyon megfogott a kép, a mögötte rejlő pszichopata méginkább, alacsony termet volt, férfi és csak kicsit magasabb, mint én. Megtaláltam őt is, rám meredt és métereket lökött hátra, majd egy ugrással rajtam termett, nyakamat erősen markolta, a monológ ismét elhangzott.

-Ki vagy te, ki vagy te, ki vagy te?!?! –Üvöltött, mire neki is csupán az arcába vágtam a tárgyát. Felállt megköszönte és szintén eltűnt.

Vérfarkasos póló –FD. Egy kedves srác, aki indokolatlanul nagyon vonzódik a farkasokhoz és bár furcsán hangzik hasonlít is rá, magas kissé teltebb alakú fiú. Pár perc telt bele, mire megtaláltam. Amint meglátta a kezemben a tárgyát, a hátam mögé suhant és fojtogatni kezdett, egész addig, míg a képébe nem vágtam a pólót, megköszönte és eltűnt.

Bosszankodva tértem magamhoz.. mi van a férfiak a nyakamra utaznak?! –Még végig se gondoltam a mondatom, máris ott termett egy tigris az orrom előtt. Levegőt se bírtam venni, olyan gyorsan futottam a konyhába, az árnyékom is alig bírt követni, megfogtam a legnagyobb késeket, szinte azonnal utánam tört a tigris, késdobáló tudásom latolgatva dobáltam meg a késekkel, míg az egyik a szemébe nem állt, akkor megbolondult hátat fordított nekem és eltűnt.

Piros muskátli –HM. Ehhez időutaznom kellett egyet, a gyermekkoromba, hogy emlékezzek ki volt virágmániás, és locsolta mindig a virágokat, azoknak élt, olyan újságokat nézegetett és az ablakba is mindig az volt. Nálam alacsonyabb öreg nénié volt, megfogta csak, megköszönte és eltűnt. Végre valaki, aki nem ugrott nekem.

Kép, egy szürke csíkos macskáról DB. nos ez az, amire két sejtésem is van, vagy egy velem egykorú, hosszú barnahajú lány, vagy egy fejjel magasabb barnás hajú srác.. a macska ördögi tekintetéből ítélve az utóbbira voksoltam és íme, meg is pillantottam, rám nézett és egy jogar szerű sétapálcával hadonászott felém. Ő volt az egyetlen, aki mást mondott.

-Félisten, vagyok, félisten.. elpusztítom a földet! –Fejbe vert a pálcával én meg hozzávágtam a képet, meg sem vártam, míg megköszöni és leléptem.

Ezúttal nem más.. mint egy elefánt(!!!) dübörgött be az erkélyről, futásnak eredtem és egy alacsonyabb szintre csaltam, ahol súlya miatt beszakadt az alatta lévő pincébe, ami más amúgy is kevéssé volt stabil, de most beomlott. Lemásztam utána, hisz ott még nem jártam, egy kannás bort és valami olcsó konyakot találtam ami, bár oda is tartozhatott volna, de nem illett a képbe. Egyből tudtam kihez tartoznak. Az M-ekhez, oda is adtam gyorsan nekik és eltűntek. Ugye..ugye ezek az alkoholisták..

Porcelán béka SA. Kiskoromba volt egy nagy, kövér, öreg nő a szomszédban, aki félt a békáktól én meg mindig átmentem játszani mert ott valamiért sok volt. Odaadtam, azzal eltűnt.

Az órára pillantottam és meghűlt a vér az ereimben. Összesen 2 órám volt hátra.. futottam, ahogy bírtam, de valami megmarta a lábam és a földre zuhantam. Nem tudom mi volt az, de szédültem és émelyegtem tőle, a lábam pedig bevörösödött és fájni kezdett…

-NoName parfüm SB. Aki szereti a parfümöket, mégis egy olyan veri nála az összeset, aminek tán még neve sincs. Nem volt nehéz a nyomára akadni, odaadtam neki, de még egy darabig állt előttem és meredten nézett az álarc mögül, majd leesett az álarca és annyit mondott.

-Köszönöm démonka. –És eltűnt.

Az öv SGy. Mire eddig eljutottam gondolkodtam mi is lehet ez a dolog, míg végül rájöttem egy karate öv. Egy magas lányt kerestem, szinte biztosra vettem, hogy piros ruhában, és neki adtam. Megölelt, mosolygott és eltűnt egy piros ködben.. élő piroska.. hmm.

Lassan sántikáltam, az idő gyorsan pergett, mikor egy katonai ruhát és barna cigarettát pillantottam meg.. az illetőé akié volt, csupán álmomból ismerem, mégis kedves ismerős, bátor katona, akit álmomban is kedveltem, nagyon. Magas, edzett férfi, barna hajjal. Ezredeskapitány… az övé volt, odaléptem hozzá megsimogatta a fejem, rágyújtott és a szürke füstben eltűnt a férfi.

Körömlakk DE. Velem egy magasságú szőke hajú, szemüveges lány, aki imád körmöt festeni, mégsem körmösnek ment, pedig jó benne.. hmm. Odaadtam neki, kaptam egy szájra puszit és rózsaszín fellegben tűnt el..

Már nagyon fájt a lábam és már alig húztam magam. A világ el-eltünedezett a szemem előtt, hol homályos, hol újra éles lett a kép. Nagyon kifáradtam, összerogytam. Egy kutya jött velem szembe, ugatott rám, de nem haragosan, fehér bundája volt és nem akart bántani. Ismerős volt.. a bilétájáról hiányzott a név.. néztem pár pillanatig, majd hangosan mondtam. Szimba! azzal a kutya megnyalogatta az arcom és eltűnt. Az első kutyusom, akit alig ismerhettem.

Alig harminc percem maradt és itt valamiért gyorsabban telt az idő, vagy csak elvett valamennyit a Játékos.. nem tudhattam. Lassan feltápászkodtam, minden mozdulat fájt és már az ájulás határán voltam.

Pillangókés GB, Gyorsan meg is találtam a keresett egyént, egy erős, magas fiú. Gyorsan a kezébe dobtam és már ott sem voltam.

Cannabis leveles nyaklánc GT. Gondolkodtam, kié lehet, míg eszembe nem jutott a pillanat, amikor megmutatta és hozzátette régen folyton hordta, de már nem. A legfurcsább és a legkonkrétabb az bolt benne, hogy a nyaklánc fűzős része el volt szakadva és egy kék hajgumival volt kiegészítve. Egyből tudtam kié, ekkor már. Egy magas, kicsit hosszabb, barna hajú, szemüveges fiút kerestem. Mire megtaláltam már csak a homályt láttam és 3 percem maradt, ami itt körülbelül egynek felel meg. Odaadtam neki, megölelt és eltűnt.

Az utolsó a férfi óra volt, egyetlen férfi állt a hatalmas bálterem közepén, a feje fölött lévő csilláron egyetlen gyertya égett csupán. Ősz haja, szépre volt fésülve, erős szemüveg volt rajta és fenyőillat áradt belőle. Lassan botorkáltam lefelé a lépcsőn, mikor egy hatalmas szurony csapódott le fölöttem, meglendült, mintha csak tartaná valaki és a mellkasom legközepébe szúrt, a szívem is elérte.

A férfi óra.. nem kaptam levegőt, de még utolsó erőmmel futásnak eredtem 10 másodpercet mutatott az órám. A szürke órát kezembe tartva omlottam a férfi kezébe, aztán sötétség következett. HI.. meghaltál..

Egy hatalmas sikollyal ébredtem meg a kórházi ágyon, fejem bekötve a levegőt kapkodtam, mindenki meredt szemmel nézett rám, megijedtek, majd szinte sírtak örömükben. Nem értettem miért…

-Baleset történt.. majdnem meghaltál ó, kómába estél és csak a gépek tartottak életben, amit most akartak lekapcsolni, ha egy perc is eltelik lekapcsoltak volna. –Mondta valaki a tömegben.. Mindenki odajött és megölelgetett. Magam mellé pillantottam, az asztalon hevert a fényképalbumom, felnyitottam és a képen én voltam a papával, pár évesen.. és egy szürke óra volt a kezén.

-Az élet játszmája, mi? Szorosz.. te bolond Játékos… tanuld meg. Én nem vesztek.