Az ó harcokban

Szemtől szemben, perzsel a levegő, pattanásig feszül az izgalom heve, két végzetes bomba fog itt robbanni. Az egyik elpusztul, elpusztítja a másik erősebb, a hatalmas dicsőség az övé, lesz.  A dicsőség, minek fénye sohasem tompul, a végső végtelenig csillog a nap perzselő hevében. Szemkontaktus, mindig ezzel kezdődik, a két erő megpillantja egymást, felmérik egymást minden apró porcot és ideget, ami majdan a végső harcban egymásnak feszül. Fénylő acélkardok csillannak az erős déli fényben. Hirtelen egyszerre lépnek előre, az acél acélhoz feszül, fém a fémhez, vér csöpög halkan az ősi kardról, földre hull, a porba és körtócsák formájában öröklődik meg. Vigyorognak, mindketten pimaszul és vérszomjasan. Talán nem is egymás haláláért küzdenek, csak az élvezetért, harcolni élvezetes. Erős testek, mágikus kardok feszülnek egymásnak, az adrenalin felszökik a forró dübörgő vérben, ég a levegő vadsága, perzsel és nyomot hagy. Harc, csattanás, éles fájdalom, hideg penge feszül az eleven húsnak, amiből fájdalmasan csordul ki a vöröslő vér. Olyan ez, mint amikor a fuldokló levegőhöz jut, akkor itt a vesztes térdre rogy, és porba hull, a felhevült penge finoman zuhan a földre, ködös porfelhőt hagyva maga után. Megkönnyebbülés, ezt érzi a győztes a legvégső küzdelemben, ő nyert, övé minden, ilyenkor a büszkeség  megrészegít, dicsőség akkorára növeli az embert, hogy már csak ő van, mert a teste akkorára nő, hogy minden már apró és jelentéktelen körülötte, betölt mindent teret és időt, mit sem foglalkozva a vöröslő ragacsos folyadékkal a fehér bársonyingen.