Élek és vesztek

Démon vagyok akiről már sokat hallottak. A nevem még mindig akarva akaratlan Mecskey és kijelentek egy olyat amit még talán soha.. „élek”. És ezt nem abban a tudatban mondom, nem abban a jellegzetes értelemben, hogy dobog a szívem és a mérgezett levegőjű városi szmogot szippantom be, hanem én .. most valóban élek. Dobog a szívem, de másként hm.. talán úgy mondhatnám.. érzek. Na tőlem aztán nem sok ilyet vagy ehhez hasonlót hallottak, vannak érzelmeim és most „jók” olyan más.. ki sem tudom fejezni. A gyilkos tekintetem a régi, az embereket még mindig gyűlölöm sokszor még mindig ott lebeg a fagyos érzés ami teljesen jéggé dermeszti szívem-lelkem.. de ezúttal lassan fel is olvad az. Egy árva, egy senkinek sem kellő lelketlen fadarab aki hazamegy az üres lakásba és bosszantó szellemek nyaggatásán kívül senki sem várja „otthon” csak ledobja a táskáját és arcát kezeibe temeti nyughatatlan lelke egyre jobban sajog és fáj. Egyedül hagyják mint a védtelen gyermeket és élete éppoly jelentéktelenné válik mint halála volna. Aztán amikor már mindennek vége és nem süt a nap, az imádott eső is fájdalmasan kopog csupasz vállán egy napsugár átkúszik a komor felhőkön egy apró fényszilánk amire nem is számít, rásüt a szívére először fájdalmasan felnyög égeti az érzés valami forró mászik a mellkasába és kiszorítja minden megmaradt erejét összeroppantva őt, annyira fáj de végül átadja magát neki.. És akkor kinyílnak a szemek, felszárad a kiontott vér a hajdani sebekre már csak éktelenkedő hegek emlékeztetnek és süt a nap. Fényesen beragyogja az eget és megretten a démon, nem érti a változást a nyelvet amin beszélni kezd az eddigi hideg semmitmondó környezet. Meleg fuvallat szinte megrázza a hideghez szokott démon egész lényét és elfújja a felhőket, a szürkeség ragyogásba torkollik és a feketeség már csak az ég sarkaiba látszanak. A fényesség egyáltalán nem mennybéli sőt még az emberek világához képest is sötét.. de a démon, a kis pokolteremtés olyan végtelen sötétségből jött, olyan istentelen feketeségből amiben már a démonok is szenvedve vonaglanak, neki ez most a menny a világ amit talán sosem látott és nem is képzelte hogy létezhet. A magány és a végtelen szomorúság olyan világot épített számára ami nem létezik és most íme a valóság egy kis darabja.

-Olyan fényes.. égeti a szemem nem látok semmit sem, szinte már izzik tőle a bőröm és olyan meleg van, annyira meleg.. el fogok olvadni mint az a jégpáncél bennem? A bábok eltűntek hol vannak a barátaim?

-Kicsi démon. –Szólalt meg valami mély eget rengető hang amitől a szívem akkorát dobbant ijedtében majdnem ki is esett a helyéről.

-Mi vagy te?! Mit akarsz?! Hagyjál békén!!! –Üvöltöttem könnyekben hüppögve, ijedtségtől reszketve, nem tudom mi történik a világomban..

-Nem bántalak. –Szólalt meg a hang. Meleg jött ahogy beszélt és semmit sem értettem. –Ez a világ nem valódi. Te hoztad létre, hogy megóvd a lelked legapróbb még életben maradt darabkáját. A barátaid is csak kitalált alakok. Nem léteznek Dorina.. –Amint kimondta a szót.. azt a szót.. „Dorina” meghasadtak az épületek és omladozni kezdtek, mindent törmelék borított be és hangos robaj közepette zuhantak egymásba a városrészek.. Egyszer ez volt a nevem, még réges-régen. Mecskey Dorina. Ő én voltam, de az az ő nem tudom hová lett… talán meghalt.. megöltem, vagy túl mélyen rejtettem el ahhoz hogy túlélje mindezt.

-Dorina.. –Megszólalt egy másik hang ez is mély volt de nyugodt és békés már nem tudtam féljek-e vagy sem. Feltekintettem de nem volt ott senki.. aztán hirtelen olvadozni, csöpögni és folyni kezdett a világom, akárcsak egy üveggolyó belsejére festett festmény aminek a közepében én hevertem a romok közt, és vízzel öntötték volna le azt felülről, most épp úgy folyt le a világom.. először a felhők csöpögtek rám, kék szürke és fekete folt lett a bőrömön. Aztán az éj folyt le a gömbön az is kék meg szürke volt, a fekete épületek is sorra kerültek már amik még megmaradtak aztán minden sötét színbe ragyogó fa és tompán világító utcalámpa mind-mind csöpögtek és folytak le az utcán hömpölyögtek elértek engem, amint a földön kuporogtam és nem színes volt a festékvilág hanem fekete éppolyan fekete mint minden más akkoriban összefestettek engem miközben folytak és éppen az előttem heverő csatornába áradt minden. Előre dőltem és a csatornarácsokat fogtam néztem bele a sok-sok feketeségbe amik még a kezemet is befestették persze nem láttam semmit csak a sötétséget.

Aztán felnéztem…

Minden eltűnt ami a világomban volt még a festék is a kezemről egy városban térdeltem előttem a csatorna de más nem a világom folydogált benne nagyon világos volt, sok volt a zaj és lények voltak körülöttem volt amelyik nagyon közel de csak 1-2 volt amelyik nagyon távol és félúton is volt pár. Ez az a világ ahol régen éltem de van benne sok új dolog is például ezek a lények engem akarnak és félek mert nem tudom mit akarnak tőlem.. Nagyon ijesztőek.. mindegyiknek más formája van és embereknek nevezik magukat de szerintem nem is mindegyik az, túl sok van belőle. Mosolyogni kezdtek.. miéért? Lassan felálltam nagyon nehéz volt és segítettek az ő világukban élni és.. megtanítottak „élni”. Sok minden újat kellett tanulnom olyanokat, amiket ők úgy hívnak érzelem. Megtanultam mi az aggódás, féltékenység, öröm, barátság és mondtak egy fontosat, ami a legfontosabb azt mondták az a neve szeretet. Sokszor nem akarom kimondani ezt a szót és nem is mondom ki mindenkinek. Egy félelmetes veszélyes és erős szó szerintem, kicsit félek is tőle. Azt mondták érdekes vagyok és más. Nem tudom miért, de nem baj én is éltem már itt megtanulok mindent.

Jöttek lények akiket azzal a fontos szóval illettem és most is vannak. Ők azok akiknek, és akik miatt „élek” És ..jó jobb mint a világ amibe egyedül voltak kitalált személyekkel. Bár néha könnyebb lenne visszamenni de nem lehet. És már én is tudok olyat amit az a szó. Tudok sze..re.tni! Majd egyszer ki tudom mondani rendesen is. –Mosolyogtam.

*Időkkel később*

Démon aki az emberek világában él köztük jár gyűlöli és szereti őket, nem vagyok most sem egy angyali szerzet ne tessék félreérteni sőőt.. nem én vagyok az kinek angyalszárnyai védelmezik ki rászorul.. de élek. És nem tudom igazából volt-e még ilyen. Nagyon érdekes néha rettenetesen fájó és van amikor nagyon jó érzés. Bár még most sem szeretnek az emberek csak pár, de azok a jók. Őket megvédem és ők az enyémek. A démonvilág bizonyára tudomást szerzett arról, hogy itt vagyok hajdanán ők voltak azok kik a sötét börtönömbe száműztek engem, de kiszabadultam onnan. Most pedig már bizonyára rám fenik fogukat, hogy megbüntessenek azért amit ők árulásnak neveznek. A saját fajtársaim.. akik börtönbe zártak holmi kis vétkekért azt kívánják őket szolgáljam ahelyett, hogy magamba vagy az emberekkel társulva tengessem napjaim, tudják, hogy van félnivalójuk. Nem vagyok, vagyunk a legjobbak, mi több.. nem is vagyunk jók. Egyaránt van mindkét tulajdonságunk, csupán létforma vagyunk aki él, semmi több.

***

Egészen átlagos napnak indult nyár végi, még épp iskolaszüneti nap volt, amikor már bágyadt az idő és bágyadt a természet is ahhoz, hogy figyelje a körülötte zajló eseményeket, pedig ezúttal jobb lett volna figyelni. -Amit elmondhatok két jelentős alak alakult az életemben. Az egyiket Constansnak a másikat Noknak hívják. Constans egészen olyan mint én a legnagyobb különbség csak a kinézetünk, ő egy nálam idősebb magas erős férfi kékszemekkel és világos hajjal én egy törpnek érzem magam a 155 centimmel mit barna szem és rakoncátlan göndör barna haj határol. Nok magas és vékony, de erő helyett van esze és néha egészen bolondos és furcsa nyelvet beszél kicsit olyan lehet mint én másoknak. Zöld nyugodt sárkányszeme és barna haja van amit imádok tépkedni és nekem szabad. Ő a barátom aki nem csak barát. Értik… Még van pár egyed akik a famíliámat képzik de őket most a messzeségük miatt nem mutatnám be. Az életemre mondhatni, azt amit eddig nem. „rendben van” ennél többet nem merek róla mondani. De ez a rend igazán tetszik. Már sok embert ismerek ők az iskolatársak meg hasonló ismeretségű, ám általam jól ismert emberek. Belőlük is van aki fontosabb.. -Most hogy ezt tisztáztuk folytatom utam egy parkon keresztül, találka Nokkal. Lassan sétálok és nézem a parkot, sötétedni kezd már és minden olyan nyugodt.. túl nyugodt.. se egy madár se egy csiga vagy más állat a nagy eső után. Érdekes..

-Valóban az Mecskey! –Szólalt meg egy hang, egy nagyon régről ismert hang.. A démonvilág tanácsosa. Az aki miatt annyit szenvedtem a sötét börtönben. Gyilok szemeket meresztek rá de ő csak ott ül egy faágon és vigyorog.

-Ej..ej kicsi Mecskey.. hát nem tanulsz te a hibádból? –Mosolya lelankadt majd hidegen ejtette a szót. –Áruló. –A félelmem teljesen elszállt és csak puszta düh maradt meg helyette.

-Én vagyok az áruló?! Ti.. ti zártatok börtönbe pedig a saját fajtársatok vagyok! Hagytatok volna ott rohadni az idők végezetéig!

-Ajj kislány.. te ezt nem értheted.. –Nézett rám. –Most viszont bűnhődnöd kell. A bíróság határozata alapján saját módszerekhez folyamodhatok, de csak mind alacsony emberi szinte.. ahh borzasztó. –Forgatta szemeit. –Hiába is keresed azt az emberfiúcskát, nálam van. Éppúgy mint a vad embered. –Nok.. és Constans…

-Azonnal engedd el őket!! – Üvöltöttem torkom szakadtából szívem hevesen vert.. mint akkor régen..

-Hahahaha! –Nevetett. –Már íratlan idők óta nem játszhattam senkivel.. ha most te nyersz tiéd a két ember. Ha nem a szemed láttára végzek velük és te szépen visszabattyogsz a börtönöcskédbe.

Meghasadt a világ és ott termedtek székhez kötve felszíni sérülésekkel az emberek. De nem akárhol voltunk.. hanem a hatalmas régi fényében pompázó római Colosseum háromszorosítottan nagy változatában. Az egyik felén démonok a másikon általam vagy Nok és Constans által ismert emberek voltak akik csak kétségbeesetten pillantgattak körbe körbe. A nap felhők mögé bújt készülődött a gladiátor harc.

-Tudod Mecs.. hallottam hogy te nem veszítesz.. –Vigyorgott a tanácsos, göndör fürtjeibe bele-bele kapott a szél. –Ha átszúrlak a kardommal, áthasít a testeden egy golyó vesztesz, de akkor ha megsebzel az emberek szabadok. Máskülönben csak akkor szabadok ha megölsz.

-Én.. nem vesztek.. –Suttogtam a szavakat… én nem veszthetek, soha mindent túléltem mert nem vesztettem.. ha most vesztek.. már nem tudom ki vagyok túléltem a sötét cellát csak mert nem vesztettem.. de megölni biztosan nem tudnám ebben a testben, ilyen formában bármilyen erős is legyek.. Megszólalt a kürt és még csak esélyem sem volt mérlegelésre csakis az lebegett előttem nem veszíthetek. Csattogtak a kardok, villantak a pisztolyok, célba találtak az ütések. Izzott a test, lüktetett és térdre kényszerített a fájdalom, levegő hiányában voltam. De én nem vesztek. Felálltam és tovább küzdöttem fröccsent a vér, reccsent a csont és hipp-hopp a halál szélére sodortam magam, míg a tanácsoson alig-alig éktelenkedett komolyabb sérülés. A látásom el-eltünedezett és csakis az tartott életben, hogy nem veszthetek.. Szikráztak a kardok, törtek a fegyverek, csorbultak a kések fogytak a tárak. Emlékképek villantak olyan időkből amire eddig még nem emlékeztem.. és az abba az emberi világban volt.. és jó volt.. A két emberre pillantottam és láttam a kétségbeesést és félelmet. A tömegre néztem üvöltöttek és őrjöngtek a következő ütéskombinációtól métereket repültem hátra, lassított felvételben láttam a kék eget felhőkkel.. ebben a világban fehérek. Majd a homokba puffantam és hatalmába kerített a sötétség nem láttam semmit. Sántikálva bukdácsolt oda a tanácsos fölém és míg csukva volt szemem is látta, hogy fölöttem áll pisztollyal a kezében.. Azt hittem vesztek.. de én…

-NYEEERRJJJ!!!! -Ordítottak az emberek. Villámcsapásként haladt végig a testemen a kiáltás és azonnal elrúgtam magamtól a férfit. Aki hangosan puffant. Egy kést állítottam a földbe és előtte gyorsan kiástam a homokból egy kicsit mire a tanácsos felállt én is talpon voltam. A késem otthagytam a homokban és semmi fegyver nem volt nálam.

-Ejj.. ejj kicsi Mecskey pedig te nem veszítesz. –Törölte le a vért a szája sarkából. Izzott a vérem.. Felé futottam pusztakézzel, de dördült a pisztoly és térdre rogytam a porban. pont rá zuhantam volna ha nem lép hátra.

-Vesztettél!!!!!! -Ordította és villámokat szórt az ég. –VESZTETTÉL Mecskey Dorina!!! –Nevetett győzelem mámorban úszva. Elvesztettem egyensúlyom és előre dőltem, az ő irányába, de hátra lépett bele a lyukba elvesztette egyensúlyát és hanyatt esett bele a késbe amit odaállítottam egyenesen a szívébe állt.

-Neemm… az nem lehet.. –Visongta, hisz tudta a pecsét amivel a szava jár törhetetlen.

-Igen, tanácsos.. vesztettem.. –Mondtam majd lecsukódott a szemem. Ő pedig a világával együtt eltűnt a messzeségbe. Nem ébredtem fel, de elmondások szerint a parkban ébredtem föl és az emberek is ott voltak Constans és Nok. Kórházban elláttak engem, de mikor felébredtem, már egy ágyban voltam Noknál. Ott volt pár sokat jelentő ember. Ők tudták mi vagyok.. és nem féltek.

-A tanácsos azt hitte vesztettem és így is volt, addig míg rá nem jöttem jobb volt most veszteni mint bármikor máskor nyerni.