Csata a síkon

Csatát vívtunk, két őrült, mániákus tébolyult lélek vívott háborút egymást közt, lelkeink harcoltak megalkotott testben. Fizikai ütések játszották a lelki erőnket és lélekben szerzett sebeink vérzettek a furcsa testen, ami alkotva lett. Egészen különös volt az efféle harcmodor. Volt aki meghalt, és elporladt a lelke, kiégett a tűz mi életét tartotta a valóság illúziójában. Megszűnt létezni ezen a síkon, ami azt jelentette talán megjelent egy másikon, de az is előfordulhat csupán ereje foszlott szét és már más nem maradt utána. Innen eltűnt és ebben a síkban élt életünkben nem láthatjuk viszont. A játszma egyszerű volt, minél tovább kihúzni élve, a legkevesebb ellenséget szerezve és a legtöbb semleges lelket fenntartva, ami azt jelentette nem ellenségeket szerezni. Csak ez a két dolog létezett, ellenség és nem ellenség, ezen felül nem volt már semmi. Volt aki egészen gyorsan kiégett, volt aki egy századot is megélt ezen a síkon. Volt aki meg sem született, és volt aki meghalt mielőtt élhetett volna. Ők kárhozatba kerültek egy másik síkon, másik lényként másik erővel, másik fájdalommal, minden mással, mint ami elpusztult elődjét alkotta. Így próbáltunk meg fent maradni nagyobb sikerrel. Talán vesztünk is ez lesz, megalkotni valamit, majd mikor segítségre lenne szüksége elpusztítani gyengesége miatt és kárhozott lelkeket hozni létre, mi az eredetinek csak fantomi hasonmása csupa ellentéttel. Hogy miért, vagy miként jöttünk létre nem tudjuk, de nem is firtatjuk, a feladatunk mindössze annyi, hogy maradjunk életben.