Dori egy másik énje, Mecskey meséje

A saját anyád szájából hallani, azt hogy „sosem voltunk egy család” elég fájdalmas, hisz eddig abban a mesei hitben éltem, hogy egyszer jó volt, könnyebb volt azt elfogadni, hogy elromlott valami jó, mint azt, hogy soha semmi jó nem volt benne. De ez csupán az elmémet elhomályosító rózsaszín köd volt, mit az agyam rendelt oda, hogy túlélje mindezt. Most itt a valóság, ami kellőképp pofán baszott ahhoz, hogy totálisan földre kerüljek. Teljes kilátástalanság az élet csapdájába estem, ami nem akart engedni, bárhogy is rángattam a rácsokat, teljes erőm sem volt elég megmozdítani sem.

Bankok és jelzálog, önnön buta, barom idióta hibájukba estek szüleim, mit az élet kilátástalansága és proletár mivoltuk kényszerített rájuk. Eladták mindenük egy idióta kormány vezette rablás által, amit hitelnek és banknak nevez az átlag ember. Én átláttam mindenen, de lehurrogva csak csendben sírtam egyedül a sötétben, mit reggeli mosoly álarcom tökéletesen elrejtett. De most, itt a kilátástalanság és kétség szélén felfedem valódi arcom, a harcost, aki mindennel dacol, és azt sem tudja miért. Üdvözletem! Á, hogy ki vagyok? Mindenki. Ön vagyok, igen ön, hát nem ismeri fel magát? Egy egyszerű ember, aki talán mindig is félt kicsit a jövőtől, vagy aki egyszerűen belevetette magát a dolgokba. Nos, most nevet aggatok, magamra, hogy szemtől szembe állhassunk egymással. Mecskey vagyok, aki túlél. Hogy, mit? Amit elé raknak. Mert elege van és bosszút áll. Megvédi, amit meg kell és mindig a hálál szélén táncol, de sosem zuhan a mélybe, a halál karmaiba, ami ugyan farkasszemet meresztve bámulja őt a magasban.

Elárasztott a végső kétség, amikor már gondolni sem mer semmire az ember. Amikor már minden kiélt gondolat nyomasztó jövőkép, ami ránk bámul egyenesen a mélyből, és mi haragos szemmel viszonozzuk a kedélyes tekintetet. De nem tehetem, hogy hátradőlve hagyom a kínlódást utat törni a MI életünkben, is. És hadd valljam be őszintén, gyűlölök veszíteni, nem tudok, nem megy és nem is akarok. Szóval harcolok, velem tartanak?

Az úgy történt, hogy egyszer besokallt a sors, és újabb áradatot zúdított rám, ezúttal a bank képében, aki végtelen hitellel és jelzáloggal illette kicsiny kis családom. Azonban ezt képtelenek voltunk hosszú távon, léha családi „szeretet” és végtelenbe nyúló veszekedések mellett, válás és miegymás csodás dolgok mellett, mint például a munkanélküliség mellett fizetni. Így történt, hogy a kis Mecskey , azaz jómagam tervhez folyamodott a segítés és az „utcára ne kerüljünk” egyéni hadművelet mellett. Pénz kell, a pénzt (legtöbb esetben) munkával szerzi az ember. 18 alatt nincs törvényes munka, akkor marad a diákmunka. Nos, szerény kis városkámban szó szerint egyetlen elvállalható munka nem volt a közeljövőben, de még egy távolibban sem. Kollégista vagyok egy nagyobb városban, de bármennyire kerestem is, csakis olyan volt, ami nekem iskolaidőben, vagy kollégiumi elfoglaltság alatt lenne, és ugyebár ezek kikerülése egyszerűen lehetetlen volt. Csírázott benne, hogy hagyom kiégni a túlélő tüzet magamba, de ez teljességgel egyenlő lenne a halállal, amit nem mostanában terveztem, ezért ezt az ötletet szemétbe hajítottam. Hogy tud az ember pénzez jutni más módokon? Tiniként nehezebb vagy felnőttként is ilyen macerás dolog ez a pénz dolog? Nincs mit eladnom se, amiből pénzem származna. Kezdtem aggódni, éjszaka sem jött könnyítő álom szememre, csak kételyekben kétkedve minden valósban forgolódtam, hol egyik, hol másik irányba. Abbahagytam a forgolódást, mert már majdnem szédültem magamtól, és a kurva nagy ablakon bámultam kifelé azt a hülye kanyart, meg hidat néztem a magasból, amit mindig és elegem volt abból, hogy nézzem őket, szemem mégis rájuk tapadt, mint a pióca és nem engedett. Szóval bámultam reggelig, szemhunyásnyit sem aludva. Az utcán egy viszonylag hiányos öltözetű, nő nemű lény baktatott serényen, égbe törő körömcipővel, világító bőrrel, ami a negyedikről is bőven látszott. Az embernek az első benyomása az ilyenről: kurva. De hát senkinek sincs joga elítélni, amíg nem tudja miért űzi ezt a legősibb mesterséget, míg nem ismeri valódi okát. Kedvből csupán könnyű pénzszerzés vagy rákényszer...ohh értem. Mert nincsenek véletlenek, igaz? Az élet valamiképp mindig képes valahogy felpofozni, nehogy egy pillanatra is ámulatba ejtsenek saját elenyésző ködös gondolataim.

-Szóval, pénzszerzés, nőként egyszerűen és gyorsan igaz? Hát így.. adjam magam..Kimondani sem bírtam, sőt belegondolni sem abba, hogy testemet idegen férfiak mocskos perverz keze közé taszítsam, ennyire mélyre nem süllyedhettem és mégis.. Egyszerűen nem tehetem, meg, hogy nem segítek, magamat és mindenkit bajba sodornék, ha nem kerítek pénzt, és ha, ehhez ezt kell tennem, akkor ezt kell tennem, mert igenis vállalnom kell, bármennyire félek vagy fáj is. Senki sem fog helyettem cselekedni és nem húz ki minket a szarból, mint a hülye filmekben, amikor jön a hős és megmenti a szűz leánykát a sárkány karmai közül. Én voltam most a hős (vagy elbukott?) aki kard nélkül indul a sárkány karmai közé, mi kéjes vigyorral válaszol néma tekintetemre.

Nos, nem messze kollégista börtönömtől van egy ilyen „piros lámpás” negyed. Tovább bámultam a hidat és a nő szempillantás alatt el is tűnt a szemem elől, míg magamban lepörgettem ezt a gondolatmenetet. Nagyot sóhajtva adtam a világ tudtára, hogy vállalkozásom lehet túltesz rajtam, mégis meg kell próbálnom és emellett persze lebuknom, na meg meghalnom sem lenne szabad. Melegem volt, most reszketni kezdtem és fázni, ez a hideg nem a hőmérséklet okozta, könnyen kicselezhető hideg volt, hanem ami a csontig hatol és a sejtjeiket lassan rohasztja hideg hőjével. Fájt..a lelkem, vagy legalábbis az ami még e földi porhüvelyben megmaradhatott lelkemből. Világosodott, most kezdtem álmosodni, így még éppen aludhattam majdnem teljes két órát, de a reggeli csengő másfél órával később felvert és készülődtünk az iskolába. Káosz, fáradtság és félelem ötvözte zombi fejjel éltem túl a napot, ami egyszerűen kiesett az emlékezetemből, olyannyira lekötött az álmatlanság és a saját gondolataim. Részletekkel nem fárasztanám kedves olvasóim, a következő jelenet már, azt hogy kisminkelve, kurvára kivágott ruhában álltam a piros lámpás negyedben reszketve nem is a téli hidegtől, mindinkább a fagyos rémülettől, és fojtogató sírástól, mi engem ott kerülgetett. Megállt egy férfi kocsival, és az ablakon kitekintve intett nekem, reszkető lábaimmal próbáltam még egyben odaérni a pár métere álló kocsihoz.

-Ötven ezer. –Súgta oda, mire csak bólintottam és beszálltam. Minden prostit egy régi lerobbant motelbe vittek, ahol kedvükre agyba-főbe dughatták egymást. Szűnni nem akaró félelmem és sírhatnékom kényszerében csak azt hajtogattam magamba, muszáj, muszáj, muszáj, vagy végünk vége..kilakoltatnak, azt NEM engedhetem..de úgy félek. Ez az alak akár meg is verhet, vagy kedvére meggyilkolhat.. A motel elé érve kiszállt a férfi, közel negyvenes és házas az eljegyzési gyűrűből ítélve.. követtem őt, és amikor felértem rá sem pillantottam. Omladozó vakolat, elnyűtt bútorok, még talán a kommunistáktól hátrahagyott ágy és gusztustalan mocskos szőnyeg, elviselhetetlen bűz lengte be a szobának nem nevezhető helyiséget, hányingerem lett. Vetkőztetni kezdett, és mint bábu hagytam magam, de majd szétmarcangolt a tudat, hogy mit akar ez velem..aztán megtette eleinte nagyon fájt, ahogy az első behatolás volt, szűz voltam és felkavarodott a gyomrom mindezek után, hogy egy idegen, mocskos perverz..nem is folytatnám, mert a hányinger és undor nem kifejezés arra, amit éreztem. Mozgott bennem és nem tudtam irányítani, nem mertem se szólni se sírni, még halk nyüszítésem is elnyomtam magamban, és átengedtem magam a gyilkos maró üresség és fájdalom erejének. Aztán vége volt, a kezembe nyomta a pénzt, szó nélkül kiment és ott hagyott főni a saját gusztustalan mérgemben, amit magam sorsának kotyvasztottam. Felültem, szédültem és végül hánytam is. Reszkettem, és a törött tükörből, ami a falon lógott egy holtsápadt lány nézett rám vissza, akinek üresség honol a szíve helyén. Elfogyott minden erőm, de könnyeimben nem bíztam, és arcom száraz maradt, mint a kiapadt folyó medre. Lassan leszedtem magamról a mázat, és lebotorkáltam a lépcsőn. Győztem, de milyen áron? Hova lett a lelkem és az érzéseim? Mért nem érzek semmit? Fáj, de mégis olyan üres, félelmetes és megborzongató érzés. Térdem megrogyott és a hideg betonlépcsőre rogytam, minek csak a korlátjában kapaszkodtam meg. Nagyot sóhajtottam és erőt véve magamon visszabotorkáltam a kollégiumba. Útközben azon gondolkodtam, vajon hogy fogom tettetni, hogy minden rendben. Mikor a kollégium ajtaja elé értem megigazítottam a ruhám és nagy levegőt véve beléptem, minden olyan volt mint szokott, a nagyok a kanapén lézengtek és beszélgettek, néhány nevelő futkozott föl s alá. Feltekintettem a lépcsőn, és megindultam a negyedik felé. Sajnálom.. fojtottam el magamban egy bocsánatkérést magamtól. Muszáj volt. Felkészültem a többiek faggatózására, de a szobába belépve csodálkozva tapasztaltam, hogy nincs ott senki, megkönnyebbülve sóhajtottam, lefürödtem és aludni tértem. Már nagyon elegem volt ebből a gyilkos végeláthatatlan napból, kifárasztott ez a dolog testileg és összetört lelkileg. Mikor a többiek bejöttek a szobába alvást színlelve megvártam, míg elalszanak, de én minden fáradtságom ellenére nem bírtam elaludni. Csak annak a férfinek az undorító.. szóval a történtek jártak a fejembe. Senki sem teheti ezt velem büntetlenül, egyszer majd bosszút állok, rajtatok, akik ártottak nekem, aki arra kényszerített szüzességem egy idegennel veszítsem el mocskos pénzért, ami mégis a túlélés számunkra. Ezt még néhányszor megtettem, mire szinte rohamosan csökkent az érzelem szintem, míg szinte teljesen padlót nem fogtam. De megvolt a pénz, a kellő mocskos büdös, koszos pénz, ami miatt szenvedtem féltem és fájdalmat kaptam. ŐK tehetnek erről és ezerszeresen kapják ezt vissza, lelkem életben tartotta a bosszú lángja, és csekély büszkeséggel töltött undor, amit magam iránt éreztem. Most már nemsokára minden rendben lesz.. de tündérmesék nincsenek. Reménykedtem benne, hogy a lila és kék foltjaim egy két helyen nem túl feltűnőek, kaptam jó pár ütést, de nem érdekelt túlzottan a keserűség és fájdalom közepette a töménytelen undor elvette a testi fájdalom ízét. És én.. győztem.

Mecskey vagyok, M mint megbosszulás