Esernyő nélkül

(Ezer éves iromány, mi most lett megtalálva)

Utolsó idegtépő percekben már feszengve élem fel napi összpontosításom és energiám minden részét. Az ionok, amiknek képletét jelen pillanatban valaki a táblára firkálja egyszerűen felfoghatatlanok, aprók és nem érdekelnek. A tanár szigorú tekintete megbabonáz, csak a táblát figyelem a zöld táblát, amin a fehér írás kopottan vigyorog vissza és tovatűnik az agyamban. Nem értem mi a kalcium oxidálása, a képletek kavarognak, háborúznak egymással, majd elvesznek a fejemben. Egész testem megfeszül, ahogy a mutató egyre közelebb és közelebb ér a hármas számhoz, csak egy pillantás az órára, idegeimen táncot járnak másodpercek hadai, már csak pár másodperc. Pattanásig feszül a helyzet, és hatalmas csöngetés hallatszik, ami a szabadságot és a teljes átszellemülést jelenti, legalábbis arra a délutánra.

Fáradtan nyújtóztattam ki végtagjaimat egy újabb fárasztó iskolai nap után. Felkapom a táskám, lustán dobom fel a székem a padra és már ott sem vagyok, mire kiérek a teremből, már csak pár ismerős arc áll az ajtó előtt, illendően köszönök és búcsút intek aznap az iskolának. További utam a lépcsőn vezet sietősen lefelé, a folyosón kipillantok a hatalmas üvegablakon. Az egész város felett tornyosulnak a fekete felhők, kavarognak, majd egymásba vésznek. Milyen jó, hogy ma nem hoztam esernyőt. Hatalmas égi zörej rázza meg a gondolataimat, majd az eső zuhogni kezd, hevesen pattog a kavicsos betonon. Áldom a hatalmas eszemet, amikor a Tescoban víz álló táskát néztem magamnak, így legalább nem könyvszárítás lesz a délutáni program. Az ajtón kilépve megcsap az ázott aszfalt illata, felidézi bennem a régi, lila gumicsizmás pocsolyába ugrálós délutánokat. Való igaz, nem lakok messze, de a táv tökéletesen elég arra, hogy bőrig ázzak, az esőt mégis képtelen vagyok utálni. Kilépek a fedett lépcső alól, hideg cseppek záporozzák eddig száraz testem, másodpercek alatt elázok.