Esőtánc

Szakad az eső és a magasból nézem, ahogy a cseppek sötétre festik az aszfaltot egyre nagyobb sötét foltokat képezve. Esik. Hatalmas cseppek kopognak mindenütt a falevelek pattognak sercegő hangot kiadva ahogy csöpög róluk a víz és sietős csákós alakok futnak el alattuk. Senki sem szeret megázni igaz?

Kivéve egyet, egyetlen egyet. Ki, hosszú fekete selyemruhát magára öltve érdekes kontyba fogott hajjal, ébenfekete hegedűvel a kezében, mezítláb siet le a hideg, emeleti lépcsőkön, és a vizes fűbe emeli lassan fehérlő lábait. Feltekint az égre  és fájdalmasan zeng a húr, nem kérdez és nem mosolyog, csupán az élet keserű dalait zengi. Az eső sem

tart örökké. A lány táncolva emeli magasra a karcsú hangszert, táncolva járja körbe ő maga is a ritmust, hol meghajol, hol a magasba emelkedik, akár a dallam hullámai, mit testével is követ. Hosszú elnyújtott hangok, a fájdalmat szimbolizálva, mikor jobban megered az eső dobpergés szerű dallamok rázzák meg a nyugodt tájat, mikben csak a kopogó esőcseppeket és néhány el-elhúzó autó hangját hallani, miközben magasan kicsapja a vizet a zöldellő fűbe. Halk zene, a suttogás a szerelmi báj, a titok sejtelmessége, rejtélyessége és buzgó hatalma kap hangot a dallamok ritmikájában. Hangos, erőteljes hangok, amik felrázzák az embert, erőt, elhatározást és kitartást csempész a hallgató szívébe. Zengő, hullámdallamok, egyéni ritmika önmagunk szimbolikája zeng a fűk és fák közt. Az esőben senki sem látja a könnyeket. Húzza meg a lány az utolsó dallamot, ritmust és hangot, elnyújtva, mintha örökké tartana ez a pillanat, kiélvezi minden egyes apró másodpercét, momentumát mit így tölthet, fájdalom és elmúlás, mégis milyen gyönyörű majd elfogy a húr, elszáll a zene a levegőben és hangtalanul engedi le karjait a lány. A kopogó cseppek még egyszer rázúdítanak hangosan csapkodják a földet és mindent amit érnek, megtapsolják, megköszönik a lány szimfóniáját a lány meghajol, majd eláll az eső, csend következik és halkan áll a lány elázva a semmi közepén.