Esőtündér

Állok az esőben a réten, a zöldellő buja réten, ami már csak egy homályos emlékkép rég elfeledett múltamról, egy olyan múltról ahol minden jó volt és szép, ahol esett az eső és sütött a nap ami nem csupán száraz tankönyvek üres szakszavainak szlogenjéből állt. Csicseregtek a madarak egy távoli idegen helyen, éneküket messze elfútta a szél, s a légpostán hozzám is eljutott. Éreztem a természetet, a lágy ölét a pusztító vadságát, eget rengető erejét. Nyílnak a virágok, zöldek, sárgák, lilák, kékek itt összefonódva, s egymásba tépve. Reng az ég záporozik rám a langyos eső, érzem a vizes föld illatát, a felhők lassan távolodását. Csak egy nyári zápor, ami felfrissíti a fuldokló természetet, s a felhők távoztával nagyot sóhajt a rét, hogy minden porcikáját üde virágillat járja át. Fenyvesek tornyosulnak a rét mellett, zöld tűleveleikről lustán csöppen le egy-egy esőcsepp. Cseppen egy darabka a természet legértékesebb gyémántjából, zuhan, miközben egész felületén a fenyvesekkel körülölelt rét csillan meg, majd halkan koppanva érkezik a barnuló hegyes leveleken. Még folytatódik pár percig a cseppek adta dobpergés, ahogy az avarra cseppenve ugranak még egy utolsót, jelezvén, hogy itt vannak, aztán csend. A vaskos szürke felhők eltűnnek az égről, helyüket kékellő ködszerű képződmény veszik át, amik a hatalmas égi burát ékesítik. A napsugarak betöltik a teret, lassan átveszik minden színtiszta színét, megjelennek az árnyékok, miknek védelmében pár kis mókus is előmerészkedik. Felteszem láthatatlan képzetkalapom, elégedetten elmosolyodok pördülök egyet a sarkamon és már ott sem vagyok. Jól végeztem munkám.