Halálos érintés

Az utolsó kenetet még többnyire ateista létemre is felróttam magamnak. Még régen. Nem is volt az olyan régen, csak az események sokaságának tömörülésre hozta számra a régen szót, mintha oly régen lett volna, hogy emlékezni is nehézkes volna, pedig egy röpke év talán ha eltelt. Nem.. nem egy röpke év. A(!) röpke év. Két év alatt kiéltem az életem nagy részét. De vajon várt-e még valami rám?

Nem sokkal a mindenség után éltem, vagyis amennyire azt a végtelen fájdalmat és soha nem múló időt életnek lehetett nevezni. Inkább nyomorúságban vergődtem. De a halál öngyilkos szavára láncaim visszatartottak, és csak epedeztem az édes, nyugodt halál után. Csak azt akartam, hogy vége legyen mindennek, kínzó súlyú elefánt ült mellkasomon, lélegzetem visszafolytva már jó ideje. Ekkora már rég elvesztettem önmagam és gyemeki hitem, kihúnyt a csillogás a szememből. Csak húzott az élet maga után, a porban, sárban, vérben a megkínzott elevenen égő saját húsomban. Szememet nem áztatták könnyek, karomat csak hegek fedték, hegek, amik elrejtették az igazságot a világ és önamgam elől. Izmaim elsorvadtak, súlyom alább hagyott, csonttá vált élő holttest voltam, szemeim alatt fekete karikába alakult álmosságtól égett bevérzésekkel.

Fájt lélegezni, fájt ülni, fájt feküdni, menni, inni, enni, aludni. Minden. Fájdalommal keltem és azzal is feküdtem le este, bár alvásom rémálmok kínzó sora volt csupán, melyből minden reggel csak fáradtabban ébredtem mint ahogy azelőtt este lefekütem. Fájt beszélni, fájt bármit is mondani, hazudni, hogy jól vagyok, holott saját tükörképemtől is rettegtem mert oly hihetetlenül nyomorúságosan megszenvedtetett volt. Levelek, szavak, vonatjagyek, titkok, eltitkolt emberek, eltitkolt vágyak és érzések, elfolytott félelem. Soha ki nem mondott szavak.. eltitkolt titkok. A végtelen továbbvitele és folytatása. Minden összefüggőtt mindennel, az összekötő kapocs mégis mindig hiányzott, míg rá nem jöttem én magam vagyok az.

Aztán egy éjjel… a negyedik emelti ablak peremén ülve az égre festett semmit bámulva zajt hallottam, az élet zaját. Hátrafordultam s végképp.. és visszafordíthatatlan..

Meghaltam.

A mellkasom, mire akkora súly nehezedett megkönnyebbült, de érintésemre, mi érzéseim takarta nem rándult össze. Nem éreztem többé semmit. Sokáig csak sodródtam, mint egy elevenen élő álom nélküli átaludt sötét éjszaka.

***

Felébredtem egy napsütötte mezőn, a madarak csiripeltek a hegyek a távolban álmosan emelkedtek az alatta susogó fenyves fölé, a hűvös szél bársonyosan simogatta arcom a zöldellő fűben. Minden nyugodt, békés és ámulatba ejtően nyugodt volt. Ráébredtem valamire.

Élek…

Meglepődötten kászálódtam fel és néztem körbe. Mint aki egy hosszú kínzó rémálomból felébredve megébred a reggeli napfény hívogató szavára. Nem értettem mi vagy ki vagyok. A nevem halványan rajzolódott ki előttem.. M.. Mecs.. k ..Mecskey Do..rina. Emlékeztem magamra kissé, emlékeztem a világ csodálatára, a kitartásra, a makacsságra. És emlékeztem megkínzott szívemre is, öklöm a mellkasomra szorítva viszont nem éreztem semmit. Mintha elfáradt volna a lelkem..

Tétován, erőtlen lábakkal indultam meg az ismeretlenbe egyedül. Csak róttam a tájat és figyeltem. Egyetlen szót sem szólva, némán figyeltem mindent. A fenyőfa mélyzöld tűlevelén megcsillanó első hajnali harmatcseppet, a nagy fekete madarakat károngva elrepülni fölöttem. A mély és kék tavat, ami sötét és tiszta volt, mint egy kristály, hosszúkás élénk és sötétebb színű élőlények úszkáltak benne tátogtak, de nem jott ki hang a szájukon, halak. Ámuldoztam ez eslő esőcseppen, mit ebben a világban láttam, a hideggé fagyott kristályosan tündöklő hópehelyre, mi az orromra szállt és gyorsan elolvadt. Megráztam tőle a fejem, megborzongatott és csikizett. Néztem azokat a pici sokan élő élőlényeket, talán egy körmömön öt is elfért belőlük és nagy földrakás szerű dolgot építettek maguknak és nagyon nagyon sokan voltak. Biztosan erősek lehettek hisz maguknál nagyobb leveleket és már valamiket vittek magukkal. Meghalt az egyik és bevittél a rakásukba.

Voltak bundás lények is, és cukros érzetet keltettek a lelkemben, abban a kicsiny kis megmaradt részben is. Hatalmas fülük volt és nagyon gyorsan futottak. Musszogtak az orrukkal és kicsit zokon vették ha kinevettem őket. Voltak ott nagyobb lények is, négylábúak szőrős-bundás falka, akik mindig megették a többi állatot. A maga módján gyönyörűek voltak. Éltek még ebben a világban zömök, nem nem túl nagy, de nem is valami kicsi zömök dagadt állatok, nagyon erősek voltak és agyaraik is voltak. A picik belőlük csíkosak voltak és az anyjuk meglehetően félelmetes. Voltak nagy állatok is, sokkal nagyobbak, mint én és azok is négy lábuak voltak, kecsesek és gyöngyörűek, soknak két nagy faág szerű kemény szarv volt a fején, amit néha fának vertek és lejött. Biztos már nem kellett nekik. Olyan volt mint a csont, volt belőle nekem sok. A hegyen is sok sok különböző lény élt még, de olyan mint én egy sem volt. Újat akartam látni és elindultam valamerre. Messze hegyeken és völgyeken át, gyors folyású folyók és életvesztő mocsarak álltak elém, de mind legyőzve elértem egy idegen helyre. A havat, füvet és földet, a jól megszokott talajokat felváltotta valami szürke és kemény a lábam alatt, a közepén csíkokkal. Út.. Hirtelen vágott belém az éles fájdalom, cikáztak a fejemben az emlékek és egy sarokba roskadva vártam míg vége lett mindennek. Aztán felkeltem és ismét megismerkedtem valamivel amit úgy hívnak.

Élet.

Találkoztam a Csuklyással és Coonssal. Ők is az életem. Ők is vagyok. Őket élem.

Egyszer már meghaltam, meghalt az lény, ami előtte voltam, hogy én egy kis rész belőlem tovább élhessen.. neki meg kellett halnia, hogy én élhessek. Vagy örökérvényűen meghaltunk volna. Ha ezúttal meghalok nincs tovább. Már nem vágytam a negédes rothatozás után. De a halál nyoma rajtam volt, megérintett és megölt már egyszer és már soha nem mosom le marka nyomát magamról, bármikor elvehet amikor csak akar. Ez már egy második lét, az első halálának életi folytatása. De talán eljön az idő amikor meg kell ütköznöm a halállal. Egyre jobban közeleg ismételten az Ő ideje. De túl nagy játokos vagyok a vesztéshez. Egyszer már vesztettem.. Most nem tehetem meg. A MINDEN múlik ezen. Igaz.. Szorosz?