Haláltánc

Haláltáncot ró a múzsa harcba hív, a legvégső táncba. Világok közt aranyló folyosó, tükör, mi átjáró az omladozó világok közt. A legdrágább ékkövek borítják a falak és folyosókat, a leghidegebb színekben és a piros vérvöröslő színeiben úszik az egész világterem.

Forog-forog a világ, közepén vajon ki áll?

Sivatag, hófödte táj, egyre másra váltakoznak a tükörkép ajtók, mögöttük tán csak halál és pusztítás várható. Ki tudja mi van ott, egy isteni világ, vagy egy oxigén nélküli sötét verem, ahonnan nincs kiút.  Peregnek és omladoznak a falak, az arany nehezen hullik a földre, hatalmas robaj hallatszik az egyébként üres, tükörkapus teremben, de a kör közepén csak táncol egy csuklyás alak.

Körbe-körbe bele a görbe tükörbe.

A gyémántozott kapu összeomlik a tükör ezer darabra törik és az átjáró megszűnik létezni, egy végtelennel kevesebb. Apokalipszis a világok közt, a semmi velejében, a mindenség utolsó hirdetményében, a gyémánt lassan cseppfolyósan csordogál a múzsa felé.

Forog-forog a világ közepén a semmi áll.

Jéghegy emelkedik ki az egyik tükörből, megrepedezik a felülete, és a más világról hideg szél árad be. Dermedté teszi a levegőt, apró jégkristályok keletkeznek mindenütt, a magasztos csillárokon, az aranyba borult mennytetőn, más átjárok ormain, és a múzsa hajszálain.

Körbe-körbe közepén a végtelen tükörbe.

A jégveremmel szemben álló tükörből forró homok folyik az ezüstözött padlóra, a meleg fuvallat felolvasztja a múzsa tagjait, és gyorsabban forog mint eddig.

Forog- forog a végtelen úr, körbe-körbe világ pusztul.

Minden gyönyörűség egyre másra omlik halomra, a szélvihar, a víz az átjárókból utat tör magának, nem földi lények, oroszlánhoz viziszörnyhöz hasonló állatok lepik el a mindenséget, mindegyik elpusztult, nyálkásan és csápjaikkal még egyet-egyet csapnak, majd, nyálkásan szétterülnek, más állatok tüskéjüket levedlik, és nyöszörögve vonaglanak a földön, egyesen vérben úszva nyerítenek, üvöltenek fel. Van amelyiknek csak egy-egy testrésze maradt meg. Az oxigén eltűnik a levegőből, a múzsa lassan haldokol.

Forog-forogj körbe-körbe, bele a végtelen görbe tükörbe, hasadj, pusztulj, omolj és dőlj, eljött az én ítélet időm.

Minden egy pillanatra végtelen színárnyaltba borul, majd egy hatalmas robbanással felemészti magát az éter és elpusztul minden. Semmi nem marad utána.

Becsapódik az ajtó a hatalmas ciszterci templom bejáratán, az alagútból térdre roskad egy fiatal lány. És a kereszten függő istenség pofájába mered.

-Nesze Szorosz. –Majd vértől csöpögve a földre hull. Még közel sem végeztünk.