Már megint..

Üvölteni akartam, hallatni, hogy fáj, éget a bőröm alá szivárog a sejtjeim legmélyére és belülről emészt fel. –Nem volt hang, mit üvölthetnék.

Hallani akartam, a lágy vigaszszavakat, az általános negédes sablont, „semmi baj, minden rendbe lesz, ne félj” –Nem volt kitől halljam e szavakat.

Látni akartam, hogy élek, és vagyok, én itt ezen a bolond Földön, ebben a furcsa világban. –A tükörből csak az üres háttér nézett vissza nyugodtan.

Érezni akartam az élet sokszínűségét, de nem éreztem mást csak a fekete fájdalmat, és a színtelen ürességet a szívemben.  -Nem éreznek engem.

Sok ember, furcsa lény mászkál az utcán szerteszét. Mindegyik, siet, rohan a saját gondja baja, mindenkinek megvan. Melyik cipőt vegyék, melyik házat..az élet legátlagosabb, leghétköznapibb dolgai.. Zombik, csak sietve, fáradtan mozognak, néha mosolyra ferdül szájuk, de az csakis kéj és szánalommosoly.

Én is ott vagyok..nem hallanak, nem értenek, nem látnak, nem éreznek engem. Akkor vajon itt vagyok? Vagy ez is az elme, az univerzum rejtélyének kis illúzió játéka? Létezni de mégsem..

Jaj Mecskey..már megint egyedül vagy?