Meghalás

(1. rész)

Olyan mélyre süllyedtem s földi pokolban a rettegés bugyraiban hogy már nem volt tovább.. a szoritó fájdalom nem tűnt el, csak élőhalottként loptam az idő drága s felkinált perceit. Már fel voltam készülve a halálra csaknem napra, órára, és percre pontosan. Elképzeltem ezer és ezer lehetőséget jobbakat és rosszabbakat mindent ami valószinű és még azt is ami nem... Eltemettem magam gondolatban, fejben már ott állt a sírkövemen arannyal díszítve a nevem, láttam magam előtt azt a pár embert, aki muszájból elkéretőzőtt a temetésemre, a szomorú, vagy csak annak tetetett arcokat, az olcsó virágból kötött szalagos koszorúkat a síromon. Nem éreztem semmit, üresen álltam szellemként anyám mellett és néztem a meggyötőrt arcát. Nem ismertem ezt a nőt, aki megszült engem. Elképzeltem az életem.. az eslő pár év mesés volt, imádtam mindent kíváncsi szemekkel mosollyal fürkésztem a világot melybe születtem. Emlékszem, már akkor tudtam, sejtettem milyen mocskos és undorító is egyben, de nem érdekelt, csak az apró cseplő csodák sorozata, mit parányi életemben megtapasztaltam. Aztán ahogy idősödtem egyre inkább feketült be a lelkem, ilyenné tettek, önmagukhoz hasonlóvá. Utáltam őket ezért. Gyűlöltetet erőltettek a szívembe és ez lett egyetlen barátom és társam keserves utakon. Semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, sem az iskola, sem az otthoniak, sem az élet semmi sem olyan volt, mint amiennek lennie kellett volna, de még önmagam voltam, minden keserűség ellenére naivan mosolygó kislány. Hisz nem az emberek érdekeltek, ugyan.. ott volt nekem minden más, erdő fák, folyók, a természet az állatok a mesék, tánc a képzeletem és a szabadságom amibe kapaszkodhattam.

Aztán megölték a lelkem. Egy pillanat alatt kitépték. Olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem mi történt, csak amikor már szívtelenül holtfehéren rogytam össze a vörös vértócsában magam alatt. Fel sem fogtam mi történik csak a kitépett szívem darabkáit keresgéltem, míg nem jött egy erő. Egy hatalmas mindenek felett álló erő, és holt lelkem üres szívét mégegyszer megtaposta és üres lelkem mennybe szállva feküdt magában a feketére száradt vértócsában. Halál és feketeség lett urrá mindenen, és negédesen hivogatott magához a pokol, sziplorkázó meleg hamuvá égető gyöngyörű pokol.

Úgy éltem mint egy szellem, nem aludtam, nem ettem, nem jártam el sehova csak nap mint nap az internet bő világába bújva tengettem mindennapjaim, míg nem egy nap megtaláltam Őt. Akkora már rég elfelejtettem milyen valakivel beszélgetni, kedves szavakat kapni, tőle kaptam. Kedvelt, nem tudom miért.. nem értettem. Aztán teltek az órák, a napok, hónapok.. És ez a világ egy szent helyen összetört darabjaira hullott, kifejezhetetlen fájdalom ült szívemen és anorexiásra fogyott testem betegen hullott egy darokba, ahol már a könnyek sem törtek elő, már azok sem voltak.. ez túl volt minden emberi határon. Az életem véget ért. Aztán meghaltam.. süllyedtem zuhantam megadtam magam a végső pont legvégén is tulesve csak hadokoltam csendesen.. talán üvöltöttem és kinlodtam a fejemben de csak némán süllyedtem a mocsár legmélyebb legmocskosabb levegőtlen megfolyto karjai közt mikor megjelent ő.. Egy fénysugár.. a remény legutolso láncszeme az utoszo egy könyv végén frissen nyomtatott utolso betű. Nem hittem neki.. csaló volt, azt mondta éljek, és én már halott voltam, az őrület vigyorát viselve süllyedtem egyre, csak néztem ahogy a remény elsuhan mellettem s mikor már eltűnt a távolban aztán olyan történt ami már nem az én befolyásolásom volt saját testem fölött, karom akaratlanul is kinyult és erősen megmarkolta az eltűnt fénycsóva utolsó halványan pislákoló darabját. Nem számitottam rá.. meglepődtem s mintha csak egy külső szemlélő lennék nem értettem semmit. A remény szikrává lett mi robbanás szerűen gyújtotta meg lelkem fáklyáját a fényt a szemembe, mi álmosan és fáradtan nyilt nagyra. Az agyam lomha lüktetése forgó kerekekké alakult, az emlékeim sziporkáztak fel-fel villantak és eltűntek a semmiben, aztán kialudt a fény. Egy tó partján álltam a nap lassan lenyugvó sugarait néztem körülöttem emberek zaja gyerekek és felnőttek vad és háziállatok részesültek utolsóként az éltető fényből. Aztán sötétség borult mindenre a csillagok és a hold oly fényesen ragyogtak mintha csak félhomályos nappal uralkodna és megértettem hogy ez a búcsú a múlttól, búcsú magamtól és valami egészen új kezdete.. a reggel olyat hoz majd amire nem számítok.. de az is lehet hogy teljesen átlagos reggel lesz egy új világban kezdve.. ahol új nap virradt egy szegény halottra. Egy nyomorútl halottra, aki én voltam és akinek élő fényt nyomott kezébe valami hatalmas fensőbb hatalom mit sem törődve a kérdő szempárral.. Teltek a napok.. és a kérdő szempár fájdalom nélküli ragyogó napfényes reggelre ébredt valaki más világ karjai közt.