Miért követsz idegeneket a sikátorba?

(szösszenet)

Ha az embernek évek óta szar élete van megunja és keres valamit ami jobbá teheti, ha nem talál olyat keres, ami izgalmasabbá teheti. Mi is lenne jobb példa ennél a veszély? Tökéletes! Akár bele is halhatunk, megsérülhetünk vagy hasonló szép dolgok, de mivel nem érdekel a saját életünk ezért tökéletes szórakozás, izgalmas, lélekmelengető dolog. Ilyen volt mikor egyik nap enyhén.. na jó kibaszottul untam magam, ezért csaknem szakadó esőben, sötétbe borult délutáni égszínbe burkolózott csuklyás férfit.. fiút valami húszas évei elején járó fickót követtem egy sötét sikátorban, oldalán laptoptáska és csak mentem utána jó dolgomban, míg rájöttem, hogy már biztosan észrevette, hogy követem. Aztán megállt és én is megálltam, előttem pár méterre lehetett és jött a „…” a pont pont pont, most mi következik. Hátrafordult, megpillantottam az arcát mosolygott is, meg nem is hideg volt és mégis kellemesen lágy érzést keltett bennem. Szemüveges volt és messziről is láttam, hogy szikráznak zöldes szemei a messzi távolban, ami nem volt más, mint egy sötét sikátor.

-Segíthetek valamiben? –Kérdezte mély hangon, mire csak szó nélkül álltam ott, én aki köp az emberekre, szinte mindenkinek lelkiismeret nélkül beszól, érdektelenkedik, most ott álltam és szólni sem tudtam, csak egyre értetlenebbül álltam ott.

-He? –Kérdeztem.

-Miért követsz? –Kérdezte ugyanazzal a vallatnivaló arccal.

-Hát.. én csak úgy.. unatkozom. –Motyogtam valamit, bár bele sem gondoltam mit.. így visszatekintve viccesen nézhettem ki. Fekete gót kereszt a nyakamban lógva, fekete ruha, pulcsi, koponyás kendővel a nyakamba, kékre mázolt körmök, fekete szemek, fekete ékszerekkel és hálóval a kezemen gyermeki értetlenséggel állva egy idegen előtt, akit ráadásul én követtem. 

-Hogy hívnak?

-Dorina.. –válaszoltam hirtelen, bár a keresztnevemet szoktam használni a legkevésbé, azonnal meg is bántam, hogy nem a vezetéknevemet mondtam. Aztán hirtelen felmerült bennem, hogy én sem tudom az ő nevét és illene rákérdezni. –Ö..ö tegezhetem? –Kérdeztem, majd hangosan elnevette magát.

-Hát hogyne.

-És téged hogy hívnak?

-Gaál Tamás.

-Hova mész? –Kérdeztem hirtelen.

-Haza, Szenthágóba. –Mondta, mintha csak régi ismerősök lennénk.

-Szenthágói vagy?

-Igen. –Én is! Képedtem el..

-Megyünk együtt? –Kérdeztem felindulva, meg sem kérdezve mivel megy egyáltalán.

-Vonattal? Persze. –Mosolyodott el.

-Mehetek veled? Komcsi? –Kérdeztem, szinte ámulva, egy emberke volt, de érdekes és furi egyébként nem érdeklődöm emberek után, de ez itt most megengedte, hogy vele menjek.

-Nem kommunista, de természetesen jöhetsz.

-Köszi. –Mosolyodtam el és indultam egy ismeretlen alak után.

A vonaton elbeszélgettünk, majd a vonatról leszállva hazafelé menet elgondolkodtam. Egész sok mindenről beszélgettünk, de tudom, hogy ember. Mecskeyyy! Mióta érdeklődsz emberek után? Kérdezte a hang a fejemben és a választ magam se tudtam. HAHÓÓÓ egy démon nem érdeklődik emberek után. Vannak persze, akik az alfajból elcsábítanak egyet-egyet, jó akár több százat is, csak sekélyes vágyaik kielégítésére ész nélkül, logikátlanul, de mi, mások vagyunk. Magasabb szinten vagyunk, mint holmi kis ördögöcskék, nem játszadozunk holmi halandó emberekkel! –Szidott le a hang, mire csak annyit válaszoltam. –Mindig lehet újat tanulni, akár embertő akár nem. Ezzel szinte kizártam magam a démoni társadalom magányából és egyedüli harcosként álltam ki, fajtámból eretnekként, ki most küzdhet maga egyedül és az emberke nyomába eredtem.