Nevenincs

Nevenincs barátok,

kiket lelkem átkoz,

mert megtanítnak szeretni,

lelkemet nem elveszíteni.

Névtelenül, némán,

bolyongtam egy sémán,

oly nagy világ, keskeny,

mi ezen jó út vezetne.

Összeismerkedtem, régi jó idegennel,

kit soha nem ismertem, jó távol lehettek,

aztán leveleket kezdtünk,

míg nem összevesztünk,

aztán békültünk is gyorsan,

nem keltem el oly kapósan.

Szerettem és kesergtem,

borultam volna keblekre,

szép vígasz szavak,

ölelés és érzéki javak.

De nem volt ott mellettem senki,

kinek karjaiban könnyeim sejti,

csak zokogtam az éjben,

míg lelkem álomra tért meg.

Nevenincs barátok,

kikkel lelkem álmod,

kiket úgy ölelnék,

álnévről leintenék,

mert bár furcsák és bolondok,

épp így folyton okulok,

olyanok mint én és ez jó,

végre nem csak magányban bolyongok.

Nevenincs barátok,

kiktől lelkem lángol,

kiktől fűt a szívem,

kiktől él életem.