Nyár és néhány röpke gondolat

A nap elégedetten pásztázta a bearanyozott falut, ami álmosan pislogott rá vissza.  A hatalmas diófán ülő madarak énekét a lágy szellő kísérte útjára, el-elröppenő madarak üzengettek vele. Nyár van, a piros fekete négyzetes pokrócon fekszem, ami már kellően átforrósodott, hogy ne nagyon mocorogjak rajta. A fű magasra nőtt az udvaron, nálunk ez azt jelentette, hogy már három centis és le kell már vágni, mert „ki sem látszunk a fűből”, de ez így tökéletes. Méhek zsongtak a fejem mellett, margarétára szálltak és zengő zümmögésbe kezdtek. Itt minden valóságot lefedett a buja természet, fenyőfák virágok és a kiskert üde idillje, ami álomképként hullott alá. Egy kis cinke reppent el a fölöttem lévő ágról, egy diófalevelet ejtve rám. De jó illata van, a természet illata, amit a legdrágább parfüm, vagy illatszer sem pótolhat. Nem értem az embereket. Miért teszik tönkre a természetet, hogy aztán levendulaillatú parfümöt gyárthassanak, aminek a szaga egyáltalán nem hasonlít a valódi virág aromájára. Az emberek hülyék, ez tény és való. De talán vannak kivételek, akik látnak is, nem csak néznek. Akik a fenyőfában  nem az évi tüzelőt , vagy a bútornak valót látják, hanem a fát, ahogy lélegzik, mesél és dalol a múlt szelleméről. Mert nekik is van lelkük, csak meg kell hallgatni őket. Nagyon sok mondanivalójuk van, egy egykor aranyszínben pompázó világról, a vadászokról, a magyar kopókról, az erdei állatokról, de még rólunk emberekről is meg van a véleményük. Okosak, okosabbak, mint ezer tudós, mert a tudósok anyagmintát vesznek, meghatározzák a föld állapotát, a termőképességét, de a lelkét nem. Olyanok, mint az emberek, ha egy ember elmegy orvoshoz, megkérdezik hogy van, mi fáj. Nem kinyitják a száját és vizsgálódnak, nem mintát vesznek a hajából és tanulmányozzák, hanem megkérdik mi baja van, minden egyéb csak ez után következik. Amíg erre az emberek rá nem jönnek, addig kitartok az álláspontom mellett. Az emberek hülyék.