Ősszel

(Emlékezés)

Megint eltelt egy nap.. közeleg a vészjósló ősz, a rohanás és iskolai teendők, elfoglalt és zsúfolt napok végtelen sorozata. A szürke hétköznapok, a lassan vánszorgó iskolaidő, rohanó szünetek túlzsúfolt napok.. egy-két lopott perc, késések és rohanás fáradtság, éhség, mogorvaság és talán tán szeretethiány léphet fel ennek következtében. Nem valami tetszetős program, de egy-két ivós nap után és a közre zárt kollégiumi időben börtönként folynak össze a napok.. csak telnek a végtelenségig és oly messze még az a pár nap.. az a néhány óra, néhány perc szünet amire oly szomjúsan áhítozunk. Távolság.. messze mindenkitől aki szeret messze a nem túl gondtalan, bár ehhez képest élhető helyű otthonnak nevezett kis lakáskompresszum.

Talán túl sok volt a fájdalom és minden teher, mi rám omlott… az előző évben. Minden új és ami régi volt és jó, megszűnt létezni, minden mentsvár és kapaszkodó megszűnt létezni, vagy épp borzalmas rémálommá vált, a szürke hétköznapok pedig még borúsabb feketeségbe torkollott. Feketeség vörös vérrel tálalva jéghideg ürességgel leöntve és gyilkos gyűlölettel körítve. Kihunyó pislákoló remény.. és kialudt félelem. A félelem nélküli fájdalom, méregként emésztett fel, szólni és lélegezni nem tudtam segélykiáltásom már évekkel ezelőtt elhangzott, elszállt az éterben messze a levegő nélküli semmibe és senki sem hallotta meg. Egyedül voltam, semmim sem volt, fáztam a hideg betonkövön ami a lelkemet alapozta, az eső beszivárgott réseibe, repedéseibe, majd megfagyott és szétrepesztette azt.. minden eltűnt üresség és homály lepett el mindenütt nem láttam a saját karom magam előtt. Megszilárdult a sötétség körülöttem, a gyűlölet formát öltött és minden teljességében kirajzolódott előttem. A földön feküdtem véresen, egyedül fázva hónapok óta. Nevettem.. nevetni kezdtem. A néma csendbe, a kiáltó őrjítő néma csendbe hangos őrült nevetés hallatszott. Felemeltem a karom, ujjaim oda mutattak, ahol az égnek kellett volna lennie. De nem volt..

Csontom megkeményedett, izmom megfeszült kezem a szétrepesztett betonra csaptam és széthasadt a világ. Hangosabban és őrültebben nevettem, remeget a levegő az oxigén csökkenni kezdett, a hideg dér felolvadt és tüzes el-elpárolgó vízcseppek formájában eltűnt. Hirtelen felültem hangos szélorkán keletkezett dörgött és villámlott a tűz pedig felégette a betonpilléreket. Szemeim, miből eddig vér csepegett most szárazon perzselte mindezt, amit meglátott, felálltam és minden mi eddig szilárdan létezett itt porrá égett, szétmorzsolódott. Aztán léptem egyet.. és kettéhasadt a világ, amibe bezártatok. Íme a ti világotokra szabadítottátok a két lábon járó cseppfolyósan szilárd őrületet.

Üdvözöllek a világomban! Ember….

Pusztulás vár rátok :)