Szövetség az ördöggel

A sötét komor éjszakai utcán sétálgattam egyedül, a kihalt kisvárosban, ahol értem. Senki sem volt az utcán rajtam kívül, a lámpák mindenhol leoltva, sehol még csak egy tévé sem ment, aminek fénye kivilágított volna az ablakon. Néma csend és mozdulatlan légkör. Hideg volt már csaknem reszkettem, de egyszerűen jó érzés volt egyedül sétálgatni egy kihalt utcán. Magam alatt voltam, teljesen, mostanság egyik depiből esek a másikba. Elmorfondíroztam magamban,milyen jó lenne, ha ki tudnám ölni az érzéseimet magamból, akkor semmi sem fájna és ennek az egész szenvedésnek vége lenne. Talán gonosz lennék, aki csak a vágyat és önzőséget érzi, de egy önző és ördögi világban mit számítana ez már? De sajnos semmilyen, érzelem-ölő fegyverem nem volt, így jobb híján csendben sétáltam tovább a sötétben. Már egészen a város szélén jártam, mikor észbe kaptam, a temetőnél lyukadtam ki. Furcsamód engem nem rémített meg, így éjszaka egyedül, inkább csak a nyugalmat éreztem. Eltekintve persze attól az érzéstől, ami mindig elfogott, ha temetőben sétáltam a holtak gyötrelmei, félelmei és a „nem vagy egyedül” érzés, hogy rajtad tartják a szemüket, de emellett csak a nyugalom áradt szét. És csend volt, amit imádtam a temetőkben. Bementem a nagy vaskapun és a sírokat nézegettem. Mivel nem volt nálam zseblámpa, ezért csak addig mentem a temetőbe, amíg a kapunál álló két villanyoszlop fénye legalább az előttem álló sírokat kirajzolta, tovább menni hülyeség lett volna, hisz nem biztos, hogy visszatalálok. Leültem egy sír elé és bámultam. Olyan furcsán nézett ki, teljesen más volt, mint a többi, márvány lapja volt, de már erősen megkopott és az évszám is elég régi volt rajta, olyan régi, hogy akkor még biztosan nem használhattak márványt egy sírhoz, és persze elég töredezett volt, repedezett, de a környékén még fű sem nőtt, a feliratot lekaparták róla. Elég kísértetiesen festett, de egy csepp rémület nem volt bennem, magam sem tudom miért. Hisz egyébként rettegek a szellemektől, volt pár eset, amikor elhittem hogy léteznek, és a legfélelmetesebb bennük, hogy nincs testük, amit megüthetnél, hogy valahogy védekezz ellenük, ha megtámadnak valahogy. Bár kevés filmet láttam ahhoz, hogy tudjam hogy támad egy szellem, de biztosan rémisztő lehet. De legalább van aki meghallgat.

-Te sem tudsz segíteni nekem ugye? –Kérdeztem a megkopott sírt, mire újra néma csend következett.

-Hogyan is tudnál halott vagy, a halottak nem beszélnek élőkel. Vagyis, élő nem médium akármikkel biztos nem. –Fej támasztva bámultam a sírt, továbbra sem történt semmi.

-Mutatok valamit. –Elővettem a zsebemből egy kis zsebkönyvet, amit telerajzoltam azokkal a különös jelekkel, amiket rajzolni szoktam, bár nem tudom miért, jelentést sem kapcsoltam hozzájuk, csak vitte a kezem a tollat és megszületett valami.

-Te sem tudod mik ezek ugye? Ami azt illeti, én rajzoltam őket, de nem tudom miért. –Újabb csend után megkérdeztem.

-Szerinted létezik olyan, hogy kiölni az érzéseket? Mondjuk mágiával, vagy az ördög keze által. Hallottam olyat, hogy ha valaki felkínál valamit az ördögnek, az cserébe segít.

-Nagyon nem akarok már érezni..annyira fáj. –Könnyek szöktek a szemembe, és végiggördültek az arcomon, ami ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint percekkel ezelőtt.

-Tudom, ami nem öl meg az megerősít, de akkor sem bírom ezt tovább, minek erősnek lenni, ha az is ugyanolyan fájdalmat okoz és ürességet? Ugyanúgy senkinek se lesz rám ideje, senki sem fog értékelni, beégetem magam mindenki előtt, nem érek el semmit, elbukok mindenben és senki sem fog szeretni.-Újabb könnyzuhatag folyt végig az arcomon.-.Ez nem igazságos, van akinek mindene megvan, van akit szeretnek és tényleg jó abban amit csinál. De én..nem vagyok jó semmire. Eladom a lelkem az ördögnek.

Lágy szellő kezdte rebegtetni a hajam mintha azt suttogta volna, ne tedd. Hirtelen észbe kaptam mert erősebben hallottam a hangot.

-Ne tedd.

-Ki az? –Ugrottam fel rémülten.

-Maga a sátán. –Hallottam a mély hangot, de sehol sem láttam senkit.

-Kurva vicces Mr Sátán, akkor mutasd magad. –Rebegtem, bár egész testemet elöntötte a félelem.

-Ülj le! -Utasított a hang, és akaratlanul is összecsuklott a lábam. Reszketni kezdtem.

-Mi vagy te? –Kérdeztem reszkető hangon haragos tekintettel.

-A fajtád tagja. –Csengett az „sátán” hangja.

-Ember vagyok. –Válaszoltam idegesen.

-Csak, hiszed, hogy az vagy.

-Bárki is vagy, ne gyere nekem ezzel a hülye szöveggel, ez itt a valóság, ahol nem röpködnek seprűn boszorkányok, és nem kotyvasztanak bájitalt a varázslók, de még sárkányok és jó tündérek sincsenek. –Hallhatóan felbosszantotta, amit mondtam. A következő pillanatban gyomron szúrt valami égető érzés, és a szívem furcsán másként kezdett verni, előregörnyedtem és felnyögtem.

-Ember..mi? Nézz csak a füzetedre. –Könny öntötte el a szemem, nagy nehézségek árán tudtam csak felemelni a fejem, de az újabb szúrástól tartva inkább engedelmeskedtem. Szemem kikerekedett, a jelek, amiket rajzoltam a fület fölött lebegtek, mindenféle áttetsző színben, lassan körbe, mintha vízbe dobálva kavargatták volna őket.

-Mi a..-Elcsuklott a hangom, fogalmam sem volt mit mondjak.

-Gondold meg miket mondasz kislány. –Mondta fennhangon és hirtelen szédülni kezdtem, vajon..tényleg valami egészem furcsa.. vagy mutáns lény lehetek?

-Szükséged van még az érzelmeidre, örül, hogy én jöttem előbb, és nem az kit magadhoz hívtál.

-Mi..a franc vagyok?! –Tört elő belőlem a kétségbeesett próbálkozás, hogy megtudjam.

-Majd megtudod, most viszont valaki vár rád. Jobb, ha mész, nekem is dolgom van. A viszont látásra kislány, meg ne dögölj.

-V..várj! –Kiáltottam, de újabb néma csend következett. Még mindig görcsösen előre görnyedtem, enyhült ugyan a fájdalom, de nem szűnt meg. Reszketve nyúltam a kis zsebfüzet után és fellapoztam a jeleimnél, most ugyanúgy a lapon feküdtek, mit azelőtt, ám körülöttük színes foltok voltak, mintha kiszínezték volna őket. Megpróbáltam lassan felállni, de összecsuklottam. Már végképp nem értek semmit, de valamit éreztem legbelül, hogy nem szabad megtennem..nem ölhetem meg az érzéseim, és nekem is életben kell maradnom, ez kicsit segített a lelkemen, viszont testileg teljesen strapa voltam. Beletelt tíz percbe, mire nagy nehezen felkecmeregtem, és lassan a kapu felé csoszogtam, most ugyanolyan nyugodt volt a temető, mint amikor beléptem, viszont a lelkem jobban zúgott, mint azelőtt. Egy fiú állt a kapunál kétségbeesetten tekintgetett össze-vissza, mintha keresne valakit. Ő volt az, az egyetlen akit úgy szeretek, de sajnos összevesztünk, elég rendesen azt mondtam neki, most végzek magammal..basszameg úgy sajnálom. De, hogy került ide? Vagy három órányira lakik, most nem érdekelt…a nevemet kiáltozta a sötét árnyákban nem látott meg. Meg akartam szólítani, de elcsuklott a hangom.

Lassan csoszogni kezdtem felé, alig álltam már a lábamon és minden mozdulat nagyobb fájdalommal járt.

-Itt vagy?! Nézett rám kétségbeesett és aggódó pillantásokkal. –Basszus már azt hittem.. –Nem volt ideje befejezni a mondatot mert a karjai közé zuhantam.

-Sajnálom. –Nyögtem halkan és mély sötétségbe zuhantam, még hallottam néhányszor, ahogy ijedten szólongat, de aztán teljes csönd. Végre csak egyedül voltam. És már azt sem tudtam mi vagyok, ki vagyok, talán már azt sem hol vagyok. Ez az éjszaka volt az egyik legkülönösebb az életemben. De ki tudja lesz-e folytatása.