Téboly és sziporka

Fennhangon énekeltek, mint valami ünnepélyes alkalmakkor szokás, pedig csak újabb téboly költözött a fejembe, egy téboly ami lehet hogy végig ott volt, megbélyegezve amióta megszülettem, de az is lehet, hogy csak a velejéig rohadt világ tette rám bélyegét. A lényeg mindenesetre, hogy ott volt rajtam és megpecsételte minden tettemet. Talán köszönetet kéne mondanom a  világnak, hogy ez lett belőlem, talán mindörökre utálnom kéne érte, én ezt kompenzálva utálom szeretni és szeretem utálni, bármilyen furcsán és kétségesen is hangzik ez, képes vagyok egyszerre eme két furcsa érzésre. Nos valóban,  ez tett azzá ami vagyok, egyszer démoni fekete nőszemély, másszor fehér galamb képében szállok az emberek furcsa elméjére, így hát megkeverve ezt, valami kétes furcsa lény lehetek, aki feketében is csak jót jelenthet fehérben pedig a halál hírnökévé válhat. Mindenesetre, sok ember rossznak láthat egyes nézeteim miatt, és én szintúgy elgondolkodok azon vajon kié is a jó avagy rossz nézet, amíg arra nem jutok, hogy csakis nézetek vannak sem jó sem eddig rossz nem létezik, mindez nézőpont kérdése. Ha fekete vagyok vakít a fehér, ha fehér vagyok nem látok a fekete sötétségben. Ha elvakít a világosság ugyanúgy vak vagyok, mintha csak a sötétben bóklásznék. De az ember szeme hozzászokik a fényhez, éppúgy mint a sötétséghez, jóhoz-rosszhoz avagy a köztes állapot félhomályához. Mindenki döntse el hova tartozik. Aki eddig csupa fényben tündöklő angyal volt, démoni feketének láthat mást, aki nem láthatott afféle ragyogást, amelyben ő sziporkázott, és talán a szürkébb képmásunk saját magát láthatja a fehér tündérnek. Olyan is akad persze, aki sötétnek hiszi magát, de csak mert még nem látott valódi sötétséget. A sötétség nem afféle dolog, amit éjszaka láthat az ember csillagfény és holdragyogás mellett, de még csak nem is olyan, mint a borús éjszakákon látott sötétség. Nem, ez teljesen más, az ember bőrére ragad és apró kezekkel rántja a mélybe, lassan vagy épp gyorsabban zuhanva a biztos halál felé, az ember elméjébe férkőzik és felzabálja egykori énjét, amíg csak üres fájdalom marad helyette és a halál tébolyi szikrája. A halál a tébolyultak számára csak megváltást hozhat, mert gyengék tenni jobb, élhetőbb életért. Meghalni egyszerű élni már problémásabb és sokszor fájdalmasabb dolog. De végül is halottnak lenni bizonyára unalmas lehet. Csupán szétfoszló porhüvelyünk oszló foszlányaiba zárva. A halottaknak nem jár ki egyes kiváltság amit az élők magukénak mondhat, nem éreznek ugyan fájdalmat, de örömöt és vágyat sem. Érzelmi nullákká válnak vagy a fájdalom teljében a pokol bugyraiban égve, vagy a mennyben isteni lényként kiteljesedve, mikor már feleslegesek az afféle érzelmek, amit egy ember érezni tud. És aki a köztes állapotba jut..nos azzal még ennyi fogalmam sincs mi történik, de a mondás szerint az arany középút jobb mint dönteni fekete és fehér közt. Érezni mindkét erőt a pusztítást és teremtést, alkotást és annak elpusztulását. Talán csak így lehetünk tanúi egyes dolgok létrejöttének és mások pusztulásának, így láthatjuk az egész egy körvonalát, ami az egész alapját képzi és alap építőköveit lassan építve lassan talán eljuthatunk a teljesség felé. Néha átlendülünk a sziporkás vagy tébolyult oldalra, de ha a kettő közt ingázunk egyszer a végére érünk, és akkor már ismerni fogjuk az odavezető utat és így talán lesz alkalmunk újba belevágni. Vagy talán eltévedünk a mellékutakon és kereszteződésekben?