Tengerba hajított életerő

Tengerbe hajított életerő.

A tengerbe zuhant, a hideg fagyos kék óceánba, ami az örök mélységet rejti felfedezetlen titkokkal, kietlen hideg érzést keltve, mégis halovány élet pillant vissza belőle. Most unottan meredt rám, míg én a magasból bámultam gyilkos tekintettel, a mélybe zuhant a szív, és nélküle nem él. Meg kell mentenem. Nem tudok úszni. Mi lesz, ha a szív nem kerül vissza a helyére? Akkor meghal angyalka, az arkangyal, aki folyton óv és tartozom neki ezzel. És senki sem hozhatja vissza csak, én, senki más nem ugrik a mélybe nem teszi kockára saját életét. De én igen. Gondolkodás nélkül vetem magam a habokba, csak egy kétségbeesett kiáltást hallok magam mögül, aztán a hideg vízbe csapódok. Akár az aszfalt szinte sejtjeimre robbanok a kemény vízfelülettől, és utolsó lélegzetemmel indulok keresni a szívet. Meglepően nyugodt minden, fagyos és szinte halotti csend uralkodik, csak a szívem dübörgését hallom zengve. A vöröslő ékszert keresem, mi életben tart egy bukott angyalt, ki a rezonanciát egy démon képében találta meg, ki én lennék. A démonokat senki sem szereti, de az angyalokat mindenki, még, ha bukott angyalról legyen is szó. Annyira nyugodt. A szívem egyre hevesebben ver mélyebbre süllyedve a fojtó kék óceán vizében és szikrázik az agyam, levegő után vágyódva, de a szívet nem találom. Nyomást érzek az egész testemben, reszketek a víz hatalmas súlya alatt, mi ilyen mélyben rám tornyosul s eszméletem is lassan kezd elhagyadozni. Meg kell találnom. Szememet égeti a sós víz és az éltető oxigén megvonásával csak homályosabbá válik a körülölelő gyilkos folyadék. Levegőt! Végtagjaim elgémberednek, és önkívületi állapotban süllyedek tovább, már feladni készülök, mikor megpillantom a vörös ékszert, és lelkembe élet kúszik, csak fel kell vinnem és Constantin tovább él, mert egy ilyen gladiátornak élnie kell, egy gyilkos hadvezérnek népe javában. A fejem zúgni kezd és rettenetes kínok gyötrik oxigéntől megvont testem, már csak pár centi. Tagjaim úgy elgémberedtek, alig bírtam kezembe venni a drága ékességet, aztán egyre sötétebb kezdett lenni és már nem láttam semmit. Elbuktam. Megfulladok. Képek villantak meg előttem, amint a kiképzésem kapom, a bukott angyal-hadvezértől, a hegedűszó mit úgy szerettünk, a magasztos égi zengők. Majdnem vízbe fojtott, azt mondta bírjam még, uralkodjak a testem fölött. Mint akkor.. ez is épp olyan csak uralkodnom kell magam fölött.. Azt mondta meg fogok változni és feladom. De én soha nem adom fel. Én soha.. Kinyíltak szemeim és már a korom sötét mélyről löktem magam a felszín felé. Egyre világosabbra vált a kék szín a mély égi kékből már a patakok kékje jelenik meg előttem, és a parton álló sötét alakos férfi körvonalai is kirajzolódnak. A karom felfelé nyújtom kezemben a haldokló élettel, és kitörök a vízből, mi az eddigi börtönt jelentette. Hangos fuldoklás veszi át a hatalmat fölöttem köhögve és szédülve nyelem a habokat. Valóban nem tudok úszni. A sötét alak rohanva igyekezik felém, a vízbe ugrik és felém közelít, amikor ismét a víz alá merülök ezúttal teljes sötétségbe burkolózva, de mielőtt elsüllyednék elkapja karom és kihúz a vízből.

Győztem.