The last day

Minden nap nem más, mint puszta játszma a halállal, szóval ha ma nem halok meg holnap látjuk egymást. Minden este egy győzelmet vagy sérülésekkel teli részleges győzelmet könyvelhetek el magamnak, mindaddig, míg élek. Sebeim nyalogatom éjszaka, majd egy rövidke alvás után kezdődik újból a játszma. A démon és a démonvadász meséje. A mottónk nem más, mint: „Ölj meg, ha tudsz.”

Démon vagyok, nem más, mint a már sokszor említett Mecskey. Na persze hazudnék, ha azt mondanám egyetlen becsületes nevem volna ez.. de nem az, így hát csak annyit mondok rám talált egy démonvadász. Fehéragyar… Hatalmas és erős de én nem vesztek és nem kegyelmezek, pláne nem olyannak, aki az één bőrömre pályázik.. hahaha!  

Sokszor róttam magányosan az utcákat és már majdnem a félangyal szindrómába estem, már majdnem átestem a ló túloldalára és „jó” lettem, jót tettem és érezni kezdtem.., mikor megtaláltam az egyetlen barátom a világon.. úgy hívják, gyűlölet. Ő a társam a segédem, a kis Watsonom, ahogyan csak tetszik. Ő uralja a szívem és arra sarkall, nyomjam el sikoltozó énem, mi segélykiáltásokkal borítja lelkem csarnokát, de senki sem figyel rá, vérben úszva vergődik és fájdalomteljében ordít de rá sem néz senki és minden öltönyös, aktatáskás, magassarkús, és kisgyerekes alak elsétál mellette. Láthatatlan mások számára. Csak egyetlen egy lény hederít rám és ő nem más, mint egy démonvadász, aki a halálomért küzd minden egyes nap. Talán semmi másom nincs a gyűlöletemen az akaratomon és a vágyaimon kívül. Még vannak emlékeim a régmúltról.. mikor még.. van erre egy jó szavuk az embereknek.. hmm boldog(?) voltam. Mára már teljesen elfelejtettem mi is az és, hogy mit jelent. Mint egy szócikk, minek defeinícióját egyszerűen kitörölték, kivágták a lexikonból. Kirágták az agyamból mi is az és itt hagytak nekem pár alapvető érzést.. éhség, fáradtság, fájdalom, szomjúság és talán még a melankólia, tudni, hogy valami hiányzik és nem tudni, hogy mi fájdalmas dolog. De azért megvagyok magamnak, kiélvezem az egyetlen lény figyelmét akiét megkapom.. talán ha meghalnék „boldog” lennék.. mert a gyilkolásnál jobban senki sem figyelhet rám igaz? Az egyetlen baki a gondolatmenetben, annyi.. én nem veszítek!

The last day

Ez a nap sem kezdődik másképp, mint megannyi másik.. felkelni emberi dolgokat csinálni, enni inni és még sorolhatnám, olyan dolgok amiket ki nem állhatok. Aztán amint kilépek az utcára megjelenik ő és harcolni kezdünk. Nem tudom mi történne, ha nem mennék ki az utcára..

Felkelek az ágyamból, álmosan süt be a reggeli napfény és mint mindig most is lüktet valami fájdalmas a mellkasom közepén, nem tudom igazából mi is az, de már nagyon régóta ott van és egészen megszoktam, tenni úgysem tehetek ellen semmit, így kénytelen vagyok eltűrni. Kirugdosom magam az ágyból és ráveszem magam, hogy egyek valamit, mindennek ugyanolyan íze van.. fájdalmasan görnyedek össze rengeteg bekötözött seb, elszíneződött foltok, véraláfutások és talán néhány csontrepedés díszíti testem. Ránézek az ételre és hányingerem lesz tőle, már évek óta nem eszek sokat, a hetekben még kevesebbet és az elmúlt napokban már szinte semmit. A számba rakom a falatot és rágom rágom..rágom.. és egyre nagyobb és hányingerkeltőbb lesz. Pedig ez csak egy falat kenyér volt. Ha tudna nyilván a szemem is könnybe lábadna, de a démonok nem tudnak sírni, mert a pokol hője és a kénkő felszárította az összes könnyüket, amit valaha ejtettek, aztán egy idő után már sírni sem tudtak, kiégette a lelküket a fájdalom és a kénkő. Felkelek az asztaltól, a fürdőbe ténfergek lábam elgyengült és alig visz már, talán ez már a vég. Megengedem a vizet és aláállok, véres kötéseim egy kupacba hevernek a földön és amint a zuhany alá állok vörösre változik a víz színe. Fáj, csíp éget és mihamarabb végezni szeretnék, hogy bekötözzem magam és találkozzak a leendő gyilkosommal. Én nem vesztek ugyan.. de lelkem már jócskán megkopott testem a is a végét járja. De félelem egy csepp sincs bennem. Lassan bekötöm sebeim, de már fel sem szisszenek, csak némán hagyom, hogy fájjon, felöltöm ruhámat és mindeközben azon gondolkodok, milyen is lehet a halál?

Kilépek az utcára és ezernyi ember között ott áll ő.. fekete zubbony és hatalmas bárdszerű fegyver. Csonkítómester.. szemei üresek és hidegek rám merednek. Én csak mosolygok magamban, kívülről ez nem látszik üres tekintettem bámulom őt. -Fehéragyar.. suttogom magam elé a szavakat, de már ezek is oly üresek, mint a tekintetem és az elhagyatott lelkem. Szakad az eső, az utak szélén kis patakokban hömpölyög a víz az emberek esernyőkkel futkároznak mindenütt.. Igen az emberek, nem látnak és nem éreznek engem, talán Őt sem. Lehajtom fejem és egy hatalmas pocsolya előtt állok belenézek, és látom a megtépázott elázott göndör fürtös lányt, karikás szemekkel, véres ruhában erőtlenül üres tekintettel nézni saját barna szemeit a pocsolyában.

-Talán ma meghalsz. –Suttogom a képnek magam előttem, és a vadász irányába indulok. Kardom előrántom, elgyengülten szinte össze-össze rogyok abban a pár lépésben amit megteszek, majd hirtelen előttem terem Ő.. Elégedetten vigyorog és magasra emeli bárdját, és felém lendíti. Kivédem kardommal, de belezuhanok a pocsolyába, amibe az előbb azt a megtépázott valamit néztem. Azonnal ott terem fölöttem és öklével a fejemre céloz, üt de én elfordulok onnan, szinte krátert vert a csupasz aszfaltba. Kapkodom a levegőt és zihálok, ő pedig csak gúnyosan néz rám, a gyilkos tekintetével. Felugrok a kardommal suhintok felé, de gyomorszájon vág, eltörik pár bordám és fulladozva zuhanok neki egy lámpaoszlopnak. Látásom kezd homályosodni, minden sebem felszakadt, de felállok és felé lépek, hatalmas vértócsát hagyva magam mögött. De az elmém már eldöntötte magában, hogy nem győzhetek. Én mindig győzök.. Kardsuhogás és bárdcsattogás párviadala kezdődik a következő húsz percben és a végén zihálva több sebbel lépünk mindketten hátra. Még sokáig küzdünk, már a fájdalmat sem érzem, a hangokat nem hallom, csak néha- néha kis hangfoszlányokat belőle. A bárd másik végével az arcomra vág érzem ahogy porrá zúzza a csontom, ahogy reped a koponyám és loccsan a vér, de még mindig van bennem élet. Arcom még nagyjából egyben van, de ínszalagjaim közben elvágta és mozdulni sem bírok, alig látok testem elernyedten véres cafatokban hever a földön, de a lelkem makacsul ragaszkodik hozzá. Megfog és eltűnik velem, hirtelen egy száraz helyen leszünk, romos falak, kitört ablakok és törmelék mindenütt. Szárazak vagyunk esőcsepp helyett a vérem csöpög a földre. –Szóval így lesz vége.. –Gondolom magamba és mosolyogni kezdek. A bárdot fölém emeli az éles penge pont e fejem előtt néz velem farkasszemet. Én még mindig mosollyal nézek a gyilkosomra és valami forró vízszerű folyik le az arcomon, mikor elhomályosodik a látásom. -Talán vér, vagy csak mégis maradt itt eső.. –Gondolom magamban. Most már ő is látja mosolyom és a vizet rajtam. Kék szemei nagyra nyílnak és rám merednek, mintha nem hinné el amit lát. De én továbbra is csak mosolygok.

-Te.. sírsz.. –Motyogja maga elé a szavakat. –A démonok nem tudnak sírni.. mosolyogsz… -Leengedi a bárdot és sötétség száll a szememre.. biztos ez a halál.

***

Érzékelni kezdek.. a halálon túl is érzékel az ember? Hideg van.. fázom, hangok jönnek de nem értem őket, fájdalom hasít mindenembe, szemem ki akar nyílni.. lassan rebegve nyílik fel és tárul elém újra a világ. Hirtelen megijedek..

-Hisz meghaltam.. vesztettem! –Ordítanám a szavakat, de csak halk motyogás jön ki a torkomon. Alig tudok mozogni.. fényesség van fa illatát érzem és pattog a tűz. A sebeim vágásaim bekötözve, szépen ellátva.. az lehetetlen.. Mi történik? Oldalra hajtom fejem és ott ül Fehéragyar.. a gyilkosom..

-Te.. –Suttogom neki, hátra sem fordul, csak a tüzet nézi.

-Démonvadász vagyok, levadászom az összes démont akit csak találok. A démonok nem tudnak sírni.. Neked pedig patakokban folytak a könnyeid és rám mosolyogtál. –Mondja, szinte nem hisz a saját szavának. –Aki sír, az nem démon.. ők nem képesek erre, mint ahogy például az ember sem tud repülni. Képtelenség.. De démonszagod van…

-Meg kellett volna ölnöd! –Förmedek rá hirtelen. Kérdő szemekkel rám pillant..

-Meg akartál halni? –Kérdi, aztán nemleges választ sejtetve visszanéz a tűzre.

-Meg! –Nézek rá, mire olyan gyorsan emeli rám hitetlen szemeit, hogy meg is ijedek. Végignéz rajtam, majd folytatja.

-Én ehelyett megmentettelek, hálás kéne, hogy légy.

-De nem vagyok! –Nézek rosszallóan. –Meg kellett volna ölnöd..

-Tudod, lehet hogy hálás sem vagy.. és nem tudom mi vagy, de azt tudom mi nem vagy. Velejéig romlott démon. –Mondta, ismét csak a tüzet pásztázva. De én csak csendben visszatettem fejem a párnára, nagy levegőt vettem, lelkem szédülni kezdett testem pedig remegni. Behunytam a szemem, a fáradtságtól azonnal elaludtam. Ekkor újra rám tekintett a vadász. És csak hosszan nézett, és motyogta magában..

-Mi vagy te.. kicsi Mecskey..?