UcTime (Én nem vesztek)

-Én sosem veszítek, ez tart életben, az ego, hogy nem veszthetek. Ez ad erőt és talán ez is tesz azzá, ami vagyok. –Írja naplójába, dear diary felirattal saját titkosírással, egy sötét szemű lány, szemein visszapattognak a fehér papírra vetett betűk. –Saját kesergésem vetem papírra, bár titkok révén csak e titkosírással szabad a súlyos szavakat tollammal szaggatnom. Be kell vallanom, én is oly sokszor vesztettem csatát, mint bármelyik ember, megéltem a kudarcokat és tanultam hibáimból. Mindig is más voltam mint a többiek, nem tudom pontosan megfogalmazni miben, de így volt. Néha próbáltam beilleszkedni, de sikertelenségek után beláttam ha nem is teljesen, de önmagamnak kell maradnom, mert nehéz álcát viselni, bár a mosoly-álca már több mint tíz éves néha még önmagam is meglepi milyen sikeres. Nos a lényeg, mindig is uralkodtam, vagy legalábbis próbáltam a testemen, a legnagyobb fájdalmakat természetesen vállaltam, mindenféle gyógyszer nélkül, az ájulás szélén is csak küzdöttem ellene, majd veszélyes kíséreltekbe kezdtem, amiket nem részleteznék, röviden szólva nem tett jót az egészségemnek. Kis faluban, aztán kisvárosban növekedtem, antiszociális, visszahízódó és kissé furcsa viselkedésem miatt, sokszor bántottak mások, ami csak még erősebbé tett. Mindig is utáltam az embereket. Utáltam őket mert olyan egyszerűek voltak.. csak ettek, ittak aludtak és basztak, mint bármelyik állat, nem terhelte őket a világ gondja, szűk látókörükön nem láttak kívülre, a tudatlanság édes menedékébe burkolóztak, talán mert féltek, vagy talán csak mert életükben sosem láttak mást, számukra ez volt a világ. Mint egy díszhalak az akváriumban. Ott született, és élt sosem látta, gondolta, hitte, és tudta, hogy létezik más is, óceán, tenger,tó, ahol társai kedvükre éldegélhetnek. Nem, számukra csak a négy üvegfal köré zárt kis vízburok létezett, pont így zárták magukat körbe ezek a tudatlan emberek. Gyűlöltem őket ezért, és mert mindezek ellenére oly boldogok voltak, amit mindig is irigyeltem tőlük. Úgy gondoltam, ha vesztenék, hagynám magam irányítani, kiszolgáltatottnak lenni, olyanná válnék, mint ők. Ezért soha nem fogadtam szívesen segítséget, vagy szívességet, nem akartam „tartozni” és mástól függeni. Győzni akartam. Nem igazán volt senkim. Csak a gyermeki barátok, soha nem értettek meg.. egy ilyen gyereket, hogy is lehetne megérteni, mikor olyan dolgokat beszél, amiről más korabeli még sohasem hallott? Elvoltam a kis varázsvilágomban, mint mindig, ami most azonban rohamosan omlott össze. MINDENT ELVESZTETTEM. Talán 9-10 éves lehettem. Drasztikus változásokat vetett életem, és kitalált barátokkal töltöttem életem nagy részét. Aztán felfedeztem valamit.. a net képes élő emberek közt kapcsolatot teremteni. Bele is estem abba a hibába, hogy magánéletem miatt ebbe menekültem, bár alig múltam akkor még 14 éves. Szenvedtem, ébredeztem összetörtek darabokra. És nem tudtam összeállni. Széthullott darabjaim csak vakon keresgéltem a fájdalom végtelen óceánjában, egyre mélyebbre süllyedve. Míg nem hagytam hogy elnyeljen a víz, a sötétség és hideg fájdalom. Megkorcsult lelkem hosszú időt átszenvedett és sosem tudtam mi is lenne a normális, így szükségszerűen és sem lettem az. És milyen büszke is vagyok erre a dologra! Bár darabjaimat így sem tudtam összekaparni, és hiába voltak kezemben az éles apró részek a lelkemből térdre rogyva véres hófehér ruhában reszkető kezemből kihullottak az összeragasztandó darabok, és újra és újra megvágták testem.

A mélyben a fölöttem tornyosuló víz oly hatalmas és súlyos volt, hogy már nem küzdöttem ellene,elfogadtam, hogy csak létezem vagyok és lassan nyomorúságosan pusztulok el. Behunytam a szemem és vártam a halált, a fájdalom már nem fájt. Rengett a tenger és megelevenedtek a démonok, a vérszomjas életemre pályázó szörnyetegek, és valós formát öltöttek egy teljesen illúzió szerű életben. -Reng a víz. Egy papírrepülő szállt úszva a víz fenekén, és magasabbra emelkedtem. Nem értettem, teljesen érthetetlenül álltam a dolog előtt. A papírrepülő még mindig előttem cikázott.. én dobtam el azt a papírrepülőt ez volt az akaratom, mi soha nem adja fel. Én sosem veszítek. Csak magasabbra emelkedtem, egyre világosabb lett, mígnem hirtelen óriási levegővétellel zuhantam ki a vízből. Csodálkozó tekintettel álltak előttem csuklyába burkolt emberek a szárazföldön, mit oly régen tapintott lábam, hogy levegőt venni is elfelejtett elmém. Csak álltak némán és nem szóltak, nem is mozdultak semerre. Az egyik magas és izmos volt, a másik alacsony termetű, haja kilógott a csuklya alól, egy másik magas és vékony, közepes termetű izmosabb is volt köztük. Nem akartak megölni, nem akartak bántani, csak hagyták, hogy megközelítsem őket és akarva akaratlan egy részemmé tegyem őket. Ők lettek az amire talán mindig is vágytam és ha jól gondolom igazán sosem volt.. a csapatom, a századom.. a családom.

Lélegzem

Folyton folyvást olyan érzések öntöttek el, mikor velük voltam amit azelőtt soha, vagy nagyon-nagyon régen ismerhettem csak. Eszembe jutottak az emberek. Ők tudtak szeretni.. ezért is gyengének gondoltam őket, törékenynek és megijedtem, hogy most én is olyan lehetek… vesztes.

Ismertem már őket, a szívembe és életembe fogadtam őket. Amennyire ismertek annyira elfogadtak.. pedig… emberek.. vagy lehet nem is? Hemosztlyab. A hely, ahol együtt lehettünk. Betolakodók jöttek. Sátánis sercegésükkel nekem ártani jöttek világomba, a mocskos szörnyeket ez a világ szülte ide közénk. Bántani akarták, azokat akik az enyémek. Márpedig ők az ENYÉMEK. Nem veszítem el őket. Egy elvetemült állat vagyok csupán, ki e cél érdekében bármiféle isten fiat megölne.

-Kicsi Mecskeeyy! –Lépett elő dallamos, hangon dúdolva nevem az egyik hatalmas gyilkos. Megkapsz mindent amit elvesztettél. Szavai élest tört vájtak szívembe, régi emlékképek suhantak át agyamon, mik olyan jók voltak, mégis oly rég elvesztettem mindent. Le akartam győzni a szörnyeket, hogy megtartassak mindenkit. A szörnyetegek a gyűlöletből és ellenállásból, félelemből éltek. Ez volt számukra az étel, mi életben tartotta őket, e nélkül rövid időn belül porrá égtek.

-Most mindent megkaphatsz, amit szeretnél! –Remegtek meg a városfalak. –Mindent, amit elvesztettél! Újra, lélegezhetsz. A dicsőséged újra a tiéd, mintha el sem pusztultál volna kitaszítottként. De ehhez le kell győznöd. –Válaszolta vigyorogva a démoni hang.

Évek elnyomása, fájdalma, dühe és bosszúszomja tört kitörő vulkánként utat szívemben démoni fekete szárnyaim helyükön csüngtek, a hátamból kiállva. Szemem aranyszínre változott, vérvörös foltokkal tarkítva azt, hörgésem félelmet keltett minden  emberben és a családom csak aggódó szemekkel tekintett rám.

-Én nem vesztek!!! –Ordítottam fület sértő érces hangon, mibe a beleremegtek a falak. Majd nekirontottam a szörnyetegeknek, nyakukat metszettem, végtagjaikat téptem, szívük kezemben lüktetett, mégis újra és újra regenerálódva, egyre erősebben támadtak rám, míg az én sebeim csak gyűltek. -Nem vesztek! –Ordítottam ismét mámorban úszva, de képek villantak az agyamban.. a családom, démoni szemim átfutottak rajtuk egy pillanatra. Csak dermedten álltak és rám meredtek, amint a szörnyekkel harcolok… Annyira jó volt velük, éltem, lélegeztem, megtettem amiről mindig is csak álmodoztam. „Szerettem.” Milyen furcsa szóó! A szörnyetegek egyre növekvő soraira néztem. Ezek mind csak engem akarnak, ha hagyom, hogy felzabáljanak nem bántják a családom. Annyi mindent megéltem már, most pedig meghalok.

Vesztenem kell.

 Eldobtam a fegyvereim, hangos robajjal értek a földre, megrengett egy világ. Éles tőrjeikkel azonnal átszúrták akkor még dobogó szívem, a sötét bestiák, mérges nyilaikat mártották eleven húsomba és csak a földre zuhanva ellenkezés nélkül halovány, de igaz mosollyal az arcomon tűrtem. Az arcomba meredtek, ronda pofájukról csöpögött a vér és én csak mosolyogtam, míg hangos üvöltéseket nem hallottam. A szörnyetegek, üvöltöttek, szenvedve vonaglódva haldokoltak, míg én csak csendben mosolyogtam, vérem vörösre festette az utca szürke aszfaltját. A szörnyetegek meghaltak rám pedig sötétség szállt és már nem éreztem fájdalmat.

-Dorinaa! Musee! .. ÉBREDJ!! –Szólítottak a hangok, mire szemem nagy nehezen kinyitogattam, a fájdalmat ismét éreztem tagjaimon, de furcsamód élet. Lélegeztem, és dobogott a szívem. Ezen mindig elcsodálkoztam..

A szemem végre kinyitottam és aggódó pillantásokat láttam magam előtt. A családom él és virul, a szörnyetegek pedig elpusztultak. Vesztenek kellett.. Forró könnycseppek gördültek le arcomon.

-Milyen gyönyörűséges dolog is veszteni!

A lány becsukta a naplót és az utolsó lapra ennyit jegyzett emlékeztetőként.:

Néha fel kell adnunk valamit, vesztenünk kell, hogy egy sokkal jobb dolgot kapjunk és nyerjünk.