Utolsó szál fény
2016.07.02 12:49
2016. július 1.
Mindig elképzeltem a halálomat, s csak messziről néztem, hogy állnak az emberek síromnál. Néha hősi halált haltam, viszont néha magam vetettem véget életemnek. A lényeg úgyis a halál volt.
Halott voltam.
Múltamat szilárdan felállítottam ilyen- olyan változtatásokkal, emberekkel keserítve.
Fűszerezett mivoltam tornyosult halálom mögé, jelenemet, pedig lehetőségeim szerint éltem. Néha határozottan, keseregve, vagy épp örömtelien, de a jövőbe csak nem láttam bele.
Már a jelen is sötétedett, szürke homály borított mindent. Ködfátyolként nehezedett egész lényemre a nehéz, fájó lepelként takart be, s semmi jót nem kecsegtetett számomra. A halálom csak nem következett be a valóságban. A sötétség pedig egyre hatalmasodott.
A jelenem, múltam szilárdan láttam, alakítottam, de a jövőm elpusztított sötét valóságába már nem láttam bele.
Már nem.
Egy sötét, rideg lyuk volt az, miben ha volt is fény azt már réges régen ellopták. Idegenek, arctalan démonok, kiken még csak megbosszúlni se tudom sorsomat. Hiába örlődtem, gyötrődtem, hiába kínoztak csak nem tudtam előkeríteni névtelen ellenségeimet, aztán már úgyis mindegy volt. Lekéstem az időt, lekéstem az én időmet.
Nem tudtam elképzelni azt, miről sok más lány álmodozik, esküvő férj, kertes ház, gyerekek. Hisz ez volna az élet legfőbb célja nemde? Igazából.. fogalmam sincs, az amerikai filmek és a pop média által született hajthatatlan álmok ezek. Még csak azt sem tudtam megteremteni, miben én nőttem fel. De még tárgyilagosan elképzelhető jövőbeli munkám is hatalmas rejtélyként bújt el, és nem találtam semelyik szekrény mögött elrejtve.
Nem tudom elképzelni, hogy holmi csöpp ember azt mondja nekem "anya" és egy fess férfi sem fog a képzeletemben "feleségem"-nek szólítani. A kertes házunkban még képzeletben sem nyírhatom a füvet, miközben a kiskutyánkkal játszadozik a fiam és a lányom. Nem várhatom őket finom vacsorával iskola után, nem mondhatom a férjemnek, hogy kisbabát szeretnék.
Ez mind álom és én nem illek ebbe az idilli környezetben, még a hősi halál is közelebb áll személyemhez, mint akár a boldogság.
Látom a jövőmet, sötét és rejtett, de ott van, elpusztíthatatlanul, és rettegek, félek tőle. Mégis érdektelen az egész.
A jövő sötétebb a legsötétebb éjszakánál, a legfénytelenebb lyuknál a világkerekségben, feketébb mint a feketének szűlt korom, színtelenebb és fénytelenebb, mint amit ember valaha is el tudott volna képzelni.
De mindez bizonyosan az én hibám.
Egyetlen szál meggyújtott gyufám is utolsó lobbanásokban ég, s ha kialszik felesleges gyertyát vagy zseblámpát keresnem, hisz tudom, hogy nincs. Napfényről pedig nem is álmodozom hisz belőlem (és ha belőlem), akkor jövőmből is, az már kihalt, kiölték.
A forró gyufa már égeti ujjaimon a bőrt, megéget, a húsomba hatol, de lobog kényszeresen, kérve, küzdve ropja utolsó, végső igazság táncát. Az ujjaim vége megperzselődik és égetni kezd, belémnyilal a hirtelen
Kiesik kezemből.
Lassan zuhanva fogy a lángja.
A földre hullva lassan kiég.
Sötét van