Világomban járva

Üvölt a Rammstein és németül dúdolom magamban a fájdalomról masírozó szavakat, beszívom és lelkem táplálja, nincs szükség ételre, csupán a testi porhüvelynek, mit oly gyalázatosra teremtett valamiféle isteni lény. Gondolataim a messzeségben kapnak szárnyra madarakkal egy magasban, s tovább szárnyalva azt messze repkednek a fenyvesek és a Kárpátok felett kört ír le és az Alpoknál száll vissza kis városomra, majd nevetve susog végig az alpesi szél, táncra kelti a hajbokló hóvirágokat. És megborzongatja a kivetkőzött emberek testét, kacagva száll tovább papírsárkányt karolva magába, mit oly szívesen eregettünk, bár a végén mindig összevesztünk, emlékszikra halk nevetése töri meg a szelet, egyszer volt egy boldog lány aztán lettem belőle én. Vihogás és vérhörgős kacaj, igen én. Elmerülök a zenében a szavakat nem hallom a dallam elhalkul és megszűnik csak a mámorba ejtő extázis borzongat lágyan és érzem a kéksötét éjmélységet, oxigén és napfény kerülte helyet. Mosolygok, ez bennem van, az enyém. Aztán lebegek a fekete szivárványszínű űrben, mi ezer színre festi magát és mindenféle alakra változva táncol a súlytalanság keltette zenei unalomban. Lélegezni nem tudok, már nem is kell, csodálat és álom tölt be és érzem hogy a világi érzet megfog és körbehajít a világon, aztán nagyot puffanok a puha vörös rengetegben, az ágyam. És a homlokom bökdösik. Felmordulok. –Épp a világomban jártam. -Furcsa pásztázó tekintet siklik végig rajtam, elmosolyodok és halkan felnevetek. „Du hast”?