A gonosz színháza

A gonosz színháza

Mindenki úgy képzeli el a gonoszt, hogy elsőre felismerhető. Mutáns testrészein az ember csodálkozik, szín feketében jár, ha mégis emberi alakot ölt sötét kisugárzása, ronda ábrázata elárulja. Úgy képzelik el fekete szeme van, sötét haja, éjszínű lovas kocsijából kiszállva meglebben a fekete köpenye az esti holdfényben, miközben a lovak vadul rángatóznak a hintó előtt a rémültségtől és az apró gombszerű segélytárs csitítja őket némán. A nesztelen éjszakában. A mesékben mindig elsőre nyilvánvaló a gonosz. Fekete mágiát űz, és a jó emberek kárát kívánja. Varázsfőzeteit csak rosszra használja, viskóban lakik, ami szürke mészhegyi kőből készült, bejárata súlyos vasajtó zárja a falak fogságába. A valóságban fekete porséval járnak, finom öltönyökben és koktélruhákban a megfelelő divat hóbortja szerint váltanak ruhát, hajat, szemszínt, különböző intim testrészeket, arcot, olykor még nemet is. Nincs gonosz kisugárzásuk, nem lengi körbe őket sötét aura. Manikűrözött körmük, édes parfüm illatuk és frissen borotvált arcuk van. Modernkori kastélyuk, fogyhatatlan pénzük nem egyszerűen gazdagságról árulkodik, hanem egyfajta felsőbbrendűségről. Amit a hatalom keltett bennük, amiből egyre többet vágynak. De nem mutatják ki. Ó nem! A lelkes bálványozóiknak kézírásukkal tarkított arcképüket viselő papírosokat adnak. Akik ezért hálásak, elbűvöltek és megszállottak. Ők testesítik meg a millió rajongó számára a tökéjt, amiért mindig ábrándoznak és amit sohasem érhetnek el, bármennyire is próbálkoznak. Nem lyukas csizmát viselnek, nem a göröngyös földúton járnak. Bokáikat extrémen kifordítva tartják a magasabb termet érdekében, mint amikor a sárkánygyík felfújja magát, hogy erősebbnek, és hatalmasabbnak tűnjön. Talán ezek a nőnemünek nevezett lények is erre törekednek. A lelkes imádóik persze szintén bokát forgatnak, hogy tovább áhitozhassanak a soha be nem következő tökéletesség után. Vörös szőnyegen vonulnak végig, ezerszámra villogó kamerák és fotógépek villanása közben. Az arcuk csillog a több réteg műarctól. Ők ezt sminknek nevezik. Vannak köztük kakukktojások, akik nem a sötétek közé tartoznak. Ők világosak. Ezért nem lehetnek olyan gazdagok és hírhedtek, mint nagyravágyó pályatársaik. Őket pártolom. Gondolataim megegyeznek egymással hosszas kutatás után, hogy ő jó, beleegyezek abba, hogy jónak tüntessem fel őket a gondolataim rejtett dobozkáiban, amiket állandóan körülleng a kétség. Ennyit jelent rájuk nézve a pártolásom. Sohasem lehet ezeknél tudni. Én nevetek ezeken a bokaforgató porsés embereken. Hogy miért? Mert bábok, akaratlan, lélek nélküli bábok, akiket, ha felnyitnánk nem találnánk mást csak sötétséget és nagyrávágyás álhitatos érzését. Mást nem éreznek, másra nem képesek. Ide-oda rángatják őket a láthatatlan emberek. Nevükből is adódik, őket nem lehet látni, soha. Mi egyszerű emberek nem láthatjuk őket. Égbe törő hatalmuk van, képesek ezeket a hatalmas gazdagságú üres bábokat mozgatni, hisz jóval felettük álló karsztba tartoztak, amik között nincs átmenet, sem átjárás. Láthatatlan zsinegeken mozgatják a bábjaikat, és mivel sem testük, sem kiterjedésük nincs ezeknek a lényeknek, senki sem tud róluk. A publikum számára ismeretlenek. És azok is maradnak, ami az emberek meg nem tanulnak a dolgok mögé nézni, amíg ezen bábuk színházjátékát nézik és ez tartja őket életben, addig nem képesek kimenni a színház falai közül a friss levegőre. Én már az ajtóban állok. Felkelsz a helyedről és csatlakozol hozzám, vagy túl kényelmes a kipárnázott szék a fülledt levegő és a valóságot elhomályosító mámor? „Találkozunk ott, ahol nem lesz sötétség.”  Én már választottam, a bizonytalan szabadság jobb, mint a biztos elnyomás.