Átlagos dolgok, egyszer-Grazban

Nos, rájöttem valamire, mégpedig arra, hogy más blog írókkal ellentétben én nem(nagyon) írok hétköznapi dolgokról, annak ellenére, hogy én is egy kibaszott unalmas hétköznapi életet élő egyén vagyok. Igazából nem is tudom miről írhatnék a hétköznapokat illetőleg, talán azt meg sem kell említenem, hogy én vagyok az a furcsa feketeség amit és akit senki sem ismer és a neve leírhatatlan. Nos, azon kívül, hogy nem nézek tévét (persze az imádnivaló dokumentumfilmjeimen kivéve és a néhai kivételt) nem pasizok és piálok agyba főbe, és van néhány apró érdekes tulajdonságom egészen átlagosnak mondható vagyok. Na jó és attól eltekintve, hogy a tekintetemről rengeteg negatív megjegyzést kapok (ami számomra egész pozitív) félelmetes, gyilkos, hideg tekintet, pedig azt hittem normálisan tudok nézni, de sokadik ember adta tudtomra, hogy ez nem így van, ráadásul ez az egyén egy köztisztviselő, rózsaszín(!!!) rendőrnő képében vetette tudomásomra. Ezenkívül még talán megemlíthetném, szakmai tantárgyat tanító tanáromat, aki idegtépően nyafogós hangjával adja tudtunkra mennyire unja a saját(!) óráját és haladjunk már tovább…(oké..)

Egy másik érdekes, vagyis számomra igencsak annak nevezhető kis történet egy iskolai kirándulás keretében történt az ausztriai Grazban amit minden évben megrendeznek egy ott tartott vásár miatt. Nos a vásár látogatás igencsak hosszas és érdekes volt, ám az utána következendő Graz főterén kapott néhány szabad óra még érdekesebben telt. Ugyanis a vezető tanárnőt lehetett követni vagy pedig lézengeni a városban, természetesen akik először jártak az osztrák városban a tanárnőt követték, de nekem csak sikerült lemaradnom a barátnőim mellől, és egy szőke, angolos lánnyal róttam az idegen meglehetősen nagy és tetszetős utcákat. Aztán eltévedtünk.. Egészen érdekes szituáció volt, és be kellett volna vetnek a „sose hallgass szőke nőre” taktikát, de a lenyűgöző város elvette az eszem, így hát megesett az, hogy eltévedtünk. Azért is volt érdekes, mert még soha a büdös életben nem jártam ott, angolos révén kérdezni sem tudott az én hiányos némettudásom használatától pedig egyenesen irtóztam, ráadásul a burgerlandi tájszólást akkor sem értettem volna meg, ha jól tudnék németül, de így ugye mindegy is volt. Aztán betértünk egy McDonald’s –ba természetesen fogadalmam révén én jégkrémet és italon kívül mást nem veszek a mekiben mert fúúúj mindegy is, nos mire végre ránk került a sor, a lány akivel voltam természetesen véletlenül sem menüt vagy valami olyat kért, amit egyszerű lenne kimondanom német szóval, hanem MINDEN EGYES apróságot külön mondtam az igencsak mosolygós eladónőnek. Sajnos akcentusom révén hiába mondtam neki németül bizonyára angol anyanyelvűnek nézhetett ugyanis angolul válaszolt, mire kettőt pislogva elmondtam szépen még egyszer  mit kérek, és tisztáztam, hogy magyar vagyok, mire ijedt szemekkel bámult rám, hogy ő nem tud magyarul. Mire végre megkaptuk a rendelést és békésen leültünk egy kis angolul beszélő gyerek dobált minket szeméttel, mire magyarul ordítva adtam tudtára, hogy hagyjon békén, és egy ausztriai lány egyetértően mosolygott rám, hogy őt is megszabadítottam ezt a nemzetköziséget! Még lábjegyzetben meg kell jegyeznem ugyan, hogy minden harmadik szembe jövő ember vagy vágott szemű vagy orbitálisan nagyra nőtt fekete ember volt. Ehhez kapcsolódik még egy egészen vicces történet. Békésen (lustán, eltévedve) sétálgatunk Graz utcáin és egy kicsit megtermett fekete férfi valamilyen szórólapokat adogatott, már másodszor mentünk el mellette (valahogy kezdettől nem tetszett nekem)  kézen ragadott és egészen az arcomba hajolva okozott nekem néma szívrohamot. Németül kérdezte a nevem és, hogy létem, mosolyogva ugyan de ijedten hebegtem vissza a német szavakat, mire vállba veregetett annyit mondott szép nevem van és egy köszönéssel lelépett. Schönen Tag Dorina! (szép napot) A szőkeség ki eddig kopóként követett ez időre elfutott -.- és csak most tért vissza lábnyomom követve, kérdezgetvén mi volt. Hát engem ezen a ponton fogott el a honvágy és elkalandozva még épp időben kaptam el a szerencsétlen szőkeség kabátját, mert Grazban egy sávban mennek a villamosok, autósok és biciklisek is,(nem tudom hogy oldották meg) és természetesen ő éppen a villamos elé szándékozott volna kilépni azt a rohadt telefonját nyomkodva. Eszembe jutott felhívni a tanárnő által vezetett csoportban maradt barátnőimet, de meglepetten észleltem, hogy nem tudok telefonálni. Tudtam, hogy külföldön drágább telefonálni, de azt nekem senki se mondta hogy NEM lehet. Enyhén felfokozott idegi állapotomba szőkeséget magam után húzva siettünk össze vissza az utcákon, mire egyszer csak örömsikolyban részesítettem kába kis barátnőm mert az utolsó öt percben megtaláltam a főteret, ahová vissza kellett érni. Eközben persze megnéztük az üzleteket és rájöttem, hogy rohadt nagy Mozart fanok az osztrákok mert minden Mozartos volt, Mozart Kugeln, Mozart csoki, rágó, cukor nyalóka, minden volt külön csokibolt, ami nagyon tetszett de hatalmas Mozart hegedű is volt benne, imádhatták a fickót. Hát végre csak a főtéren találtuk magunkat, szerencsésen, egyben és az eltévedés is örök élmény marad. Remélem egyszer viszont láthatom a várost, még annak ellenére is, hogy nem nagyon kedvelem a környékbeli osztrákokat. Schönen Tag Publicum!