Az első vércsík

A tudás éppoly fájdalmas dolog, mint némely esetben a tudatlanság. Én nem akartam látni mi folyik itt, csupán belecseppent enyhe kíváncsiságom mivoltából, ami később droggá alakulva dübörgött végig vénámon. Én akartam ezt.. amint megízleltem a vágyat némely megválaszolatlan kérdésem megválaszolása reményében, azonnal kapva kaptam az alkalmon. Persze ezek nem afféle nyűgös, dögunalmas, gusztustalanul lebutított, kicsinyes, lusta kérdések voltak, ami bármely emberi szájból elhangozhat kérdezvén az agymosói felől, mint „Mi lesz ma a tévében? Reggeli műsorok?....” pfejj agymosás és butítás a javából. Nem-nem. Az én kérdésem ennél jóval egyszerűbb, terjedelme mégis mindenre kitér és rendíthetetlenül választ követel. Csupán egy szó mi ok-okozati viszonyt fejteget. MIÉRT? Ez az én szavam, mindig mindenhol jól elsüthető és mindenhova illik, legtöbb kapott válaszom eme egyszerű kérdésre mindössze annyi „nem tom” egyesek csak furcsa pillantást vetnek rám, mint kivetett tabura, ki eretnekként istent kérdőjelezi meg. Én ekkor csak nagyot sóhajtva gondolok arra, hogy már megint..

Aztán elmerültem. Fiatal, még akkor épphogy tizenéves elmém nem foghatta fel teljesen mi zajlik itt, hisz nem sok ember jut, vagy talán csak nem sok embert érdekel az efféle dolog. Szemem óhatatlanul rótta a sorokat, valóságban tapasztalva, mit papírra vetett egy névtelen p-betű. Nem tudtam, hogy valóban igaza van-e, vagy csupán ügyes hazugság mindez, pusztán az igazság szikráját kerestem és talán meg is találtam azt. A valóság azonban sokkal félelmetesebb, mint amit bármelyik filmvásznon, akármelyik könyvben vagy történelmi dokumentumban olvashatunk. Sokkal kegyetlenebb és félelmetesebb. És tudván minden nyomasztó tényt, egyedül birkóztam meg ezzel. Családom nem értette játszadozó pajtásaim pedig gyerekek voltak, kik nem is érthetik, hisz nem kell nekik. Senki sem mondta, hogy nem így lesz, senki sem segített fel a földről, ahova talán saját hibámból talán a civilizáció és internet hibájába estem. A piros kapszulát kaptam szájhoz, mi lelket rengető tényeket és félelmet keltő jövőképet mutatott.

A tudat fájt. Nem is kicsit, mint amikor gyilkosság szemtanúja az ember egy olyan világban, hol szólni bűn és vallani még nagyobb eretnekség, mint gondolnák. Ahol cenzúra van és vélemény a föld alatti bunkerekben bújik esténként titkosítással papírra vetve. Gyerek voltam a halál ízével, a tehetetlenség és fájdalom kegyetlen haragjával, olyanokat kellett volna megóvnom, akik hinni sem hittek nekem.

Nem bírtam tovább magamba fojtani, elmondtam a tudatlanokkal, ki tátott szájjal figyelték fecsegésem, majd azt befejezvén mindent elszállt üres tudatukból. Féltem és reszkettem, teljesen egyedül, éjszaka féltem, hogy bántanak és sokáig csak félálomba képeket felvillanva félig alvó elmém előtt rettegtem a múlt ködétől, mi vetítette a jövő szelét. Hozzászoktam a fájdalomhoz és ürességhez, a tehetetlen halálhozó madárhoz, és a dögvész szagához.

Aztán ősz lett.

***

Iskola, tennivalók, lassan közelgő középiskola, tanulás átlag fejlesztése, tömkeleg házi feladat és még a parkba is osztálytársakkal. Nem volt időm tudni. Eltelt egy év. A nyár üres és információ mentes volt, és valóban nem az én hibámból. A fájdalom és üresség végleg megmaradt bennem és részemmé vált, a pánik elfogadott ténnyé és hideg tudatos ürességgé alakult.

***

Aztán ismét ősz lett

Éltem lázadó korszakom, fiúk és alkohol társaságában, nos, még így sem tartoztam az átlagos emberek közé, és mindig is megmaradt rajtam a máig érvényes „elvont” jelző, mit osztálytársam nevet sértő módban aggat, rám de elfogadtam. Szóval összetörtek, a tudás és az érzések. Egyik elől menekültem a másikba és fordítva. De most akkor hová meneküljek, ha elmém kósza, lelkem törött? Nem maradt más választásom, mormoltam halkan a tükörképemnek. A test. A fájdalom. Rászoktam.. rákaptam akár a drogra, kifogás és életet mentő üres lelket betöltő dicsfény volt ez, mi felzabálta lényem. Tudatosan nyomtam el magamban így a fájdalmat, az első vércsík, hideg penge, elenyésző fájdalom az izgatottsághoz képest, ijedtség és saját tudatom legyőzése, egy ösztöné, mi belénk táplálja a túlélés, vagy legalábbis túlélni vágyás génjét, és egész egyszerűen ennek ellentmondva pengével hegedültem karomon. Mára a helyzet nem ilyen egyszerű.. a penge már nem elég, az alkohol nem gusztustalan szájízt hagyó puszta lötty, hanem ami néhanapján felvidít a szürke hideg üresség és fájdalom poklából. Aztán a „patkánymérgek” az emberek gyógyszernek hívják őket, nos erről és valódi léte dolgairól hosszan tudnék mesélni, de egyszerűen lerendezve nem azért van mert jó, vagy mert jót tenne. Persze van néhány olyan is, hogy egy röpke gondolatot kifejtsek, körülbelül 20 ezer készítményből egy ilyen van, és akkor talán még kis számot mondtam a húszas helyére. No de mondani akartam, mindig is utáltam őket, sokszor ha kellett sem vettem be. És most.. három doboz hever üresen a padlón, három hét..talán egy hónap, mikor bevásárló kosaramba dobtam őket, 20 darabos kiszerelés… A tiltott dolgokról nem is beszélve.

Nos idáig süllyedtem és senki sem fog kihúzni a szarból, senki sem vereget majd háton mondván ügyes vagy csak így tovább! Nem, nem. Az embereknek nincs szükségük efféle tudásra, miért is lenne? Hát nem elég nekik a Győzike show meg a Való világ? Dehogynem! Tökéletesen kitölti mihaszna gondolkodni képtelen üres hétköznapjaikat. Gondolkodni bűn, mit manapság az iskola sem hagy, sok sok sok sok olyan információt vernek be szűkös memóriájú agyunkba, mire SOHA A BÜDÖS ÉLETBE NEM lesz szükségünk. Amit kellene, azt bizonyára NEM a törikönyvből fogod megtanulni. Ennek ellenére, egy nap majd azok akik tudnak jól járnak, és meglesz a „jutalmuk” természetesen a tévé-agymosás-rajongóknak is.

NE juss el addig, mint én. Az apró dolgokban kell meglátni a jót, és néha kikapcsolni a mindent látó szemet és lelki erőt venni magunkon.

Az első vércsík a meghatározó, hogy a hol ejted. Akár bele is lehet halni, vagy vészjósló tekintetekkel körbevéve a korházi ágyig eljutni. Azonban lehet ez egy értéktelen semmitmondó kis karc is. Nem az a lényeg milyen mély, vagy mennyire vérzik a seb, a lényeg az, hogy VAN! Az első után már simán megy a többi, egyre több és mélyebb, aztán már másban is keresed.. túl sok gyógyszer, drog, alkohol. Elég, ha ők tönkrebasszák a tested, ne segíts nekik! A mottójuk „A selejt kihull, saját magukat selejtezik az emberek.” Én is örültem volna, ha akkor valaki mellém áll. Nekem már csaknem mindegy, majd, ha elég nagyot hibázok rájövök majd, hogy nincs megállás az első vércsík után.

A tudás hatalom!