Bara sámán-foszlott lélek

Bara sámán

Réges rég, még a népvándorlás idejében, Európa közepén, az akkori avarok és magyarok földjén élt egy sámán. Egy hatalmas táltos, sámán aki minden más táltos fölé kerekedett és hatalmasabb volt mindegyiknél. A táltos jelével született és tehetsége már korán megmutatkozott. A háborúk idején halál várt azokra, akik a tábort zargatták, és a népet akarták maguk szolgálatára kényszeríteni. Ennek a sámánnak a neve Bara volt, aki jó kedéllyel született és mindig jóságos volt a népéhez és az embereihez. Ám még fiatalon megtapasztalta az érzések terhét. Különb volt ő mindenkinél, erős, aki ráadásul titokzatos képességekkel volt megáldva. Mindenkinél pontosabban tudta mit jelent a szeretet hiánya, hisz kisgyermek korában számkivetettként kezelték, de idővel rájöttek, hogy maguk közé való és jó táltosa lenne a tábornak, a szellemekkel is különlegesen pontos és jó kapcsolatot tudott teremteni. Ám a fiatal sámán megtapasztalta, a másik nem vonzó mivoltát és akaratlanul és kapcsolatba került egy fiatal lánnyal, akit nagyon megszeretett. Nevére csontokból olvasta ki a jövőt, a lány nemsoká elhagyta a fiút, aki mélyen magába zárkózott, és egyre komorabbá vált. Aztán pár év után összeforrt szívvel újra egy lány keblei közé szaladt az ifjú sámán. Az előző csalódásból tanulva, nem olvasta ki a jövőt, hisz nem akarta tudni, ha valóban fájdalom éri-e vagy sem. Úgy gondolta, nehéz és fájdalmas dolog a jövő cselekményeinek tudatában lenni, így inkább a szellemekre bízta magát. Nem sokra rá, ellenséges csapatok törtek be a faluba, kora reggel, amikor mindenki aludt. Az őrök sietve riasztották a népet, a dobszó mi veszélyt jelzett mindenkit felkeltett. Véres csata kezdődött, ami őket meglepetésként érte, így semmi esélyük nem volt a harcedzett férfiak ellen. Az ifjú táltos is küzdött karddal és szellemek erejével, de a lovas férfiak erősebbek voltak. A lányt, akit szeretett szeme láttára lőtték át nyíllal, és  aztán elvonultak. Bara odasietett hozzá és élesztgetni próbálta, de a sápadt lányt már az isteni kegyelem sem mentette meg, lelke felszállt a szellemek közé. Senki más nem volt, ki szerette volna a férfit és már végképp lemondott arról, hogy legyen. A halál az élet természetes velejárója volt, ezt ő is jól tudta, de nem tudta elviselni szerette hiányát, és a fájdalmat, amit maga után hagyott. Úgy tervezte, túljár a szellemek és isten eszén, megidézi a lányt, és egy olyan lány testébe zárja, akinek lelke már nem mutatkozik testében, hiába ép és sértetlen az. Ezt a lányt elvitte magával az éjszaka leszálltával egy sötét, hideg erdőbe, ahova más nem merészkedett rossz szellemektől tartva. Apró tüzet rakott, leültette magával szembe a lányt és nekiállt a szertartásnak, a rengeteg kántálás után megjelent kedvese szelleme, és kérlelte, hogy ne tegye ezt, hisz isteni törvények szerint ez éppoly tilos volt, mint saját gyermekét apjában meggyilkolnia, de a sámán nem hallgatott rá. Mikor azonban a szertartás már véget ért volna és új testben üdvözölhette volna az egyetlen lányt, akkor meghasadt az ég villám formájában és a tűzbe csapott a szellemi haragszó. Bara táltos megijedt, de nagy haragra is gerjedt, hisz már ennyi életet mentett meg, annyiszor állt népe és szellemei szolgálatára, és most ezt a kegyes lelket mégis elvették tőle. Akkor újabb villám csapott, ezúttal a sámánba, ami magába szívta azt, és bosszút esküdött, büntetése az volt, hogy teljes lelke a bosszúnak égett, no meg a fájdalomnak, hisz a lány lelke, így ismét a szellemek világába került. Ő, pedig sámánként a két világ közé, mi talán örökre megpecsételte, sem pokolba sem mennybe nem szállhatott, hisz félig élve még bolyongott az élők közt. Évszázadokon át bolyongott az erdőben a fájdalomnak és ürességnek élve, és ebből furcsa erőt merítve, egyre erősödött, és szemmel követte évszázadok, majd évezred változását, mi a világban történt. Hinni sem mert, benne, így inkább elbújt előle, mert ekkora fájdalomban a sátáni mivolta is elveszett volna, így inkább homályba vonulva töltötte mihaszna féléletét. Hatalmas lett és gonosz, a média világában talán az utolsó mágikus elméje égett benne. Látta az embereket és életüknek minden másodpercét, boldogságukat és örömüket, halál ízét és tébolyukat. Egyedül bolyongott, és meghasadt elmével már világokat omlaszthatott össze, de kiélte magát az emberek világháborúiban. Egyszer született egy gyermek, alig két évvel a XX század vége előtt, akiben lakozott valami egészen különleges, kapcsolattal állt a másik világban. Persze látott már más ilyet is, de volt ebben az ifjúban valami, amitől szenvedett lelkét is kirázta a hideg, talán magára, talán kedvesére emlékeztette a csecsemő sötét barna szemeivel, és ugyanolyan sötét hajával. Így hát lelkét meghasította és a lány gyermek testébe szállt. A gyermek éppolyan volt, mint ő, földre szállt kis angyal csipetnyi tébollyal megszegve. Más volt mint a többi, tudott és képes volt olyanokra, mire a többi nem. Mégis, démonná válva már egyetlen célnak élt, bosszút állni. Egy szellem tette ezt vele, egy szellem, mit Szorosz-nak neveztek, és manapság sors-ként égett a köztudatba. A lány felismerte, az idegent a testében, de folyamatosan harcolt ellene, ám mikor idősödött a lány, Bara egyre erősebb lett, a lányt pedig lelki vágások tarkították szerte szét. Kiskorában még megpróbált megbarátkozni, az idegen lélekkel, ám később belátta, hogy ez lehetetlen, de az élet sebei úgy legyengítették, hogy alig bírt már napról napra élni. Családi tragédiák és fiú ügyek vagdosták agyon a lány lelkét. És a tébolyi szikra, na meg a démon a lány formálásába kezdtek. Egyre jobban hatalmasodott rajta a sötét oldal, és csak valódi erejével tudott volna ezen felülkerekedni. A világ azonban kiölte belőle a mágiába vetett hitét, aminek létezésében most sem volt bizonyos. Talán ez lesz a veszte, gondolta, de nem tudott mit tenni ez ellen. Nem tudta az elméjét, mi sosem hitt a varázslatban arra kényszeríteni, hogy higgyen, ám nagy tudása révén, gyakran talált kibúvókat, és reményteljesen kutatta a mai internet világában a „gyógymódot” furcsa „betegségére.” A fájdalom és a keserűség rajta is uralkodott, a szívén folyt végig és a sejtjeibe égett, megfertőzte az elméjét, és ezért karjait is sebbel borította, hogy enyhítse lelke fájdalmát. Hogy létezik-e valójában a mágia, még nem tudja. Hogy miképp győzze le démonát, mi meggyilkolná őt és hatalmat gyakorolna rá, ezt sem tudta. Egyáltalán azt sem, túléli ezt az egészet. Hogy meghal-e a lány, vagy sem. Élni fog-e vagy sem. Démonná válik-e vagy sem, ezt senki sem tudta. Talán csak Szorosz, amit ugyanúgy utált mint démonja, csak sors néven emlegetett, de ő nem árulta el. És még nem tudjuk.