Beszélgetés Barával

-Na milyen ismét egyedül, Múzsa? –röhögött egy mély, tébolyi hang a fejemben. Ő volt, az annyiszor földbe tiporta az életem, aki megmutatta a múlt jövőjét, és porrá zúzta lelkem nagy részét, csak elvigyorodtam.

-Kurva jó.

-Heheh én mondtam, hogy ismét itt kötünk ki egymás mellett, te is tudtad. Csalódsz, mindig mindenhol mindenkiben. Mert te nem tartozol közéjük. Mi mások vagyunk, dolgunk van. Az emberek ebből mit sem érthetnek.

-Nem leszarom?  Hol érdekelnek engem az emberek? Csak vadászok, harcolok. Egy harcos-vadász, aki hol a vaddal harcol, hol érte. Olyan vágyakat kergetek, mint bárki más, olyanra vágyom, mint minden ember én mégsem kaphatom meg. Még nem.

-Kárhozatra vagyunk ítélve.

-Kurvára nem vagyunk egyek, ezt jegyezd meg. Én kétes vagyok, míg te csak a rossz és kapzsi démon képviselője. –Hangos nevetést hallottam a fejemben és a démon dühösen köpködte a szavakat.

-Te idióta kis kurva. Szerinted én egykor NEM VOLTAM OLYAN MINT TE?! Démonná tettek, ahogy téged fognak, az őrület szikrája van benned és minden jó kivész majd belőled. –Ezúttal rajtam állt a sor, hogy nevessek, őrült módjára vihorásztam magamban.

-Kibaszottúl nem vagyok te. Bennem mindkettő megvan, kétes lény vagyok, pengeélen táncoló harcos, kis hol egyik térfélre zuhan, hol a másik keríti hatalmában, de a penge szélesedik, és tökéletesen középen állva mindent jól látok.

-Ha életben maradsz. Kicsi Múzsa. –Ismét kitört rajta a nevetés. –Annyi névvel illeted magad, már faszom se tudja hogy szólítson. Annyi darabkára hullasz, hogy már nem tudsz összeállni.

-Tévedsz, kedves Bara! Ezek csupán az oldalaim, egy könyv ezernyi lapjai közül egy, egyetlen, ami az egészet alkotja, és ha fordítunk talán teljesen más következik, azonban minden lap egy egészet alkot, egy nagy könyvet, és én vagyok ez a nagy könyv. Nem egy vagyok, hanem több. Nem várom el, hogy az idiotizmusoddal ezt felfogd.

-Meglátjuk túléled-e. Ha sokáig nyomorgatnak az emberek véged van. És akkor eljövök én, annyi évszázad nyomorúság után kiengedem minden erőm, a negatív pusztítás úgy tör majd felszínre, hogy megreped és darabjaira hullik az a világ, amit az emberek magukénak tudnak.

-Megvédem, akiket meg kell védenem, szóval kurvára a helyeden maradsz. –Sötétben nem látnak az emberek, nem látják az őrült tekintetem, hogy szemem színe egyik pillanatról a másikra változik.

-Aha, megvéded. Ahogy a nagyapád, és a bátyád, mi? Ahogy akkor téged is megvédtek? Ahogy mindened elvették, mert kicsinyesek és önzők voltak? Mi a fasznak szolgálod őket. –Mondta unottan, az ásítozó démon, unatkozott és erősödött..

-Befoghatod, egyszer úgyis megdöglesz.

-Akkor csakis te döglesz meg.

-Vérben forog a szemem… Alkut kötni nem akarsz, ez csak egy végtelen veszekedés egy véges életben. Szánalmas vagy, mint embernek, mint démonnak, mint bármi másnak. –Éles szúrást éreztem a fejemben és megrogytam.

-Szánalmas, mi? Ki hajkurászik olyan érzést, amiben sosem volt része? Amit elvettek tőle? Tudod az a bizonyos „sz betűs szó” kimondani is félsz, embernek sem vagy elég szánalmas. Úgyis mindenki elhagy, akkor minek töröd magad? –Nem szóltam semmit, lesütött szemekkel bámultam magam elé.

-Csak mert tudod, hogy igazam van.

-Nincs igazad, bárki legyek is. Ha fáj is..akkor is vannak jó dolgok, és nem halok meg, elérek valamit! Az emberek egyszer majd emlékezni fognak rám! Teljesen mindegy milyen néven, én leszek a név mögött, én és senki más. Szóval fogd be és bújj el, majd megdöglesz, meg döglesz, mert ennek így kell lennie, és mert így AKAROM. És elérem amit akarok, mert már elegem volt. MINDENT fegyverré formálok, hogy elérjem amit akarok, a szomorúságom, az örömöm, a fájdalmam, szeszélyeimmel és tébolyult lelkemmel együtt. Nem győzhetsz, mert én fogok, és majd győzedelmesen vigyorogva nézem végig halálod, egyszer majd te is megszabadulsz.

Elmerültem és elvesztettem a fejem, már nincs sok hátra..szóval jó éjt!