Elbújva a világban

Amikor kicsi voltam mindig elbújtam isten elől. Amikor sírtam és amikor nem akartam, hogy lássanak, sem ő sem más. Olyan helyet kerestem az akkori nagy házban, ahol nem volt ablak, sem üveges ajtó és egy sarokba vagy kis zugba elrejtőzhettem a mindenség elől. A felnőttek undorító és ijesztő világa elől és isten mindenható hatalma elől. Egy apró kis sötét, olykor hideg helyre menekültem, ahol én voltam az úr. A szekrény mélyére, a régi varrógép nagy tartóasztalkájába, a szárogatóból készített kis kuckóba a sarokba a kályha mellé, vagy tárolóba, ahol mindig hideg volt, de csak egy kis ablakon szűrődött be némi fény, ahol nem látott be isten. Hogy miért csináltam? Mert nem akartam, hogy lássák, hogy szomorú vagyok és sírok, hogy így tűnjek erősnek mindenki szemében. Meg akartam nyugodni egyedül, a saját gondolataimba a görbe tükör világomba menekülve. És a csillagos ég, a sötét, ahol senki sem lát megnyugtató volt. Nem azért szeretem a sötétet mert olyan elvetemült pszichopata lennék, aki már epedezik a sarkon beforduló ártatlan áldozata után, csupán én akartam uralni magam és közvetlen hozzám tartozó dolgokat. Ezért szeretem a sötétet. De ma már nem akarok elbújni, nem akarok elmenekülni, neeem. Ma már a világ pofájába akarom köpni, hogy ki vagyok, érdektelen pillantást vetve istenre hiába figyelsz, nem irányíthatsz. Nem elmenekülni minden elől, hanem érdektelenül hagyni, akaratlanul is magam sajátosságára formálni. Belopózni a sötét helyekre, ahol a magam világa darabjai várnak rám. A nyugodtan szivárgó csendes őrület szivárog belétek általam, mit észre sem vesztek, s minek jó helye van ott.