Fájó napfény

Vajon lehet-e.. várjanak hadd fogalmazzak másképp.. Szabad-e egy magamfajtának boldognak lennie? Hisz oly veszélyes az, mint a legvadabb háború, mit ember elképzelni sem tudna, lelke összeomlana, fizikai teste pedig nem bírná. Másodpercek alatt hamuvá égne el minden efféle lény.

-Boldogság.. szeretet.. biztonság, szerelem… Mily nagy szavak! –Ch.. talán kiejtenem sem szabadna őket, gondoltam miközben egy követ rugdosva botorkáltam az erdő egy magasabban fekvő részén, egyes egyedül a lassan sötétedő táj megnyugtatóan gyönyörű volt. Lassan ébredeztek az éjszakai állatok és mégis.. volt valami a levegőben.

-Talán BSZBSZ? A nagy szavak.. a rövidítést kiejtenem csak szabad, hogy nevén nevezzem őket.

-Fájdalom, harag, bosszú, halál… Igen, vannak szavak melyek sokkalta jobban illenek rám. Amelyek engem alkotnak, mégis kiváltképp különböznek tőlem.

-Boldognak lenni biztos jó.. nem? –Pillantottam fel a lassan csillagosba boruló égre. –Jó érzés, ha valaki szeret nem? Ha igazán, és nem bánt.. akkor olyan jó lehet!! –Szavaim hasították a csendes estét, szemeimből a könny lefelé pergett.. és a múltam darabjai elevenedtek meg elmémben. Annyira fájt.. annyira retkesül kibaszottul fájt.. az üresség, aztán a kitöltő fájdalom, mikor már az üres fájdalom kongott csak teltek a napok és az idő lassan kínkeservesen vánszorogva eltelt fölöttem. Szerettem… de nekem sosem szabadott volna! Boldog voltam, ha csak pár napra is.. soha többé nem merek az lenni! Nem járom utána a kínkeserves poklot ismét, hol az ismeretség köszön vissza rám, oly sokszor róttam tengernyi utcáit. –Egy fa elé rogytam, késsel a kezemben, mit a törzséve vágtam.

-Hallod te kibaszott fa??! –Húztam ki majd vágtam bele ismét a késem, ezúttal mélyebbre vájt a törzsben.

-Annyira könnyű volt.. mégis szenvedtem! Kitaláltam, hogy vannak barátaim.. képzeletbeli barátaim voltak mert a valóságban olyan egyedül voltam! –Hüppögtem, sivítva az erdő hangjai közt, hisztériás mértéket öltve hangomra, mi őrületet sugárzott magából és fájdalmas kétségbeesett emlékezést.

-Tudod mit akartam? Miről álmodoztam hosszú hónapokon át?...... Honnan is tudhatnád? Csak egy retkes fa vagy, amiben kukacok meg hernyók áskálódnak.. na azért figyelj… Egyetlen egy darab, egyetlen egy kurva, kibaszott ölelést akartam. CSAK EGYET! Mindössze ez volt minden kívánalmam és tudod mi a legnevetségesebb? Hmm?! Az hogy NEM kaptam meg. -Felálltam és a szirt szélére álltam, nem volt valami magas, de szépet lehetett zuhanni lefelé és egy törés garantálva volt. A szélére.. jobban.. még. Mert mindig a határ a legszebb mindenhol.. de az avar csúszott és egy néma sikollyal zuhantam a sötét mélybe, az ágas-bogas növényzetben sötétség ült szemem világára és elmémre is éjesti szín borult.

***

Annyira hideg volt.. abban a világban, a lelkemben, annyira kopár, száraz és kietlen volt, hogy már könnyeim sem áztatták a repedezett durva talajt, csak magába kebelezett a végtelenül nehéz, fagyos hidegség, üresség és magány, míg megszoktam és már nem éreztem semmit, nem vágyódtam semmi után.

Aztán mikor mindent feladtam, már nem éreztem, nem vágyódtam megkaptam az ölelést. És szélvihar sújtotta a fagyos tájat, megremegett a föld és csapadék könny hullott minden felé, a borult felhőzet némileg szakadozni kezdett és kibújtak a fagyosságból az első élő növények, mik ezer éve nem láttak napvilágot. De örökre ott a heg, a nyom, a fagyosság, nem múlik el soha, váltakozik mint az évszakok, de örökre ott marad. Egy ölelés mégis elhozta a tavaszt.

És kisütött  a nap, de egy leendő vihar kászül a távolban, mint mindig, ugye Szorosz?