Görbe tükör és elvesztett csata
(Mecskey naplójából)
Az élet csatája mindig is nehéz volt, sokszor bukott ember a halálával elvesztve a háborút.
Most szembesültem azzal, hogy gyilkos vagyok. Megöltem egy ártatlan lelket. A sajátomat. A gyermeki önmagamat, aki voltam és lehettem volna. Hahaha én mindig azt mondtam, soha nem leszek olyan felelőtlen tinédzser, sem hülye felnőtt, mint bárki más. Tudtam, hogy idővel változnak az emberek, ez természetes, de én szilárdan hittem, amit rajtam kívül még sok más gyerek. Hogy nem leszünk olyanok, mint a felnőttek. Bár mindannyian szerettük volna, ha gyerekként úgy kezelnek, mint egy felnőttet, mégsem akartunk azzá válni. És én teljesen megváltoztam, eddig hitegettem magam, hogy ez csak a sok változásnak köszönhető, de ez csak egy lélekmelengető hazugság volt. Én mindig is meg akartam őrizni azt a gyermeki pajkosságot, és megfoghatatlan örömöt, amit gyerekként éreztem. De mint sokan mások én is elbuktam, teljesen kifordultam önmagamból, görbe tükröt tart a mai énem a régivel szemben. Megmaradt rengeteg minden gyermekkoromból, ami a lelki kincseimet illeti. Mégis valamit elvesztettem, valami hiányzik, valami, ami most megoldaná a problémáimat.
Tükörbe néztem és egy sápadt arcú karikás szemű nyúzott tizenéves tekintett rám fakó szemekkel. Ez lennék én? Én aki mindig erősebb voltam a kortársaimnál, nem féltem a sötétben, legyőztem a félelmeim, nem féltem attól, hogy lefog a nap, csillogó barnán vöröslő szemeimen csak úgy ragyogott a napfény. Mindig az erdőben, fán és réteken lehetett engem felkutatni, ki most fakó falak mellett ül naphosszat a laptop előtt? Megvágom az ujjam és elájulok? Régen nevettem azon, hogy valaki elájul, ha sokáig kell mereven egy helyben állnia, nevettem, hogy milyen kis erőtlen madárfióka, nem gondoltam, hogy majdan az én félelmeim közé is felkúszik az egy helyben állás. Régen nem féltem attól, hogy megvágom az ujjam és szintén a földön végzem, gyenge madárként. Erős voltam, tűrtem a fájdalmat ez ma is így van, de mégis olyan gyenge lettem. Ohh istenem mi vált belőlem! Ez talán a sors fintora, régen büszke voltam rá és önbizalmat nyertem az erőmből és személyiségemből. Mára mindkettő szertefoszlott. Régen azt mondtam, ha valaki azt említette bármelyik pillanatban meghalhatunk, csak ránk dobnak egy bombát, hogy ráérünk addig élni, és akkor boldogan halunk meg. Manapság félek tőle, hogy a legközelebbi híradásban az a helyszínelő fog beszélni, aki az én csonkjaimat szedi össze egy bombatámadás vagy baleset után. Régen gyengeségnek tartottam az öngyilkosságot, amikor a sors az én kezembe is kést adott, ez a gondolat tartott vissza attól, hogy megtegyem, amit kér.