Háborús mocsok

Olyan sokat hallottunk már róla, annyit verték a fejünkbe, hogy este a háborúval feküdtünk és annak hevére keltünk. A valóság azonban más… Nem idegen, névtelen arcok néznek vissza a halotti listáról, hanem a postás, aki reggel még nekünk köszönt, a tanár, aki olyan dühös volt még tegnap a rossz dolgozataink miatt, a szomszéd kislány tegnap töltötte be a hatot.

Nem fekete-fehér ismeretlen romoknál állunk. Minden szürke ködbe és porba borul, de a vér az ott vöröslik a kabátunk ujján, a járdán és a házak ormán. Idővel az is feketére kopik, elvész a fekete fehér múlt ködében. A játszótér közepén látom csak, mindenhol romok, megkopott a festék a mi csúszdánkon is.

Azt mondták felkészültünk. A rengeteg fekvőtámasz és a téli fagyban futás, felkészített ugyan, de nem arra, hogy a legjobb barátunk élettelen testét segítsük ki a romok alól. Vértől ázott ruhában, fáradtan, reménytelenül.

Boncoltunk állatokat, igen..fertőtlenített, steril, élettelen állatokat. De itt a rothadó, égett emberi hús szaga elviselhetetlen. Emberi cafatok lógnak a kerítésen, vértől foltos lerágott koponya a lábunknál.

Az alakzat felbomlott a sereg eltűnt a romhalmaz alatt. Az eső lassan csöpögni, majd zuhogni kezd. Elmossa a porködöt, lassan látszik az ég alja, nevetségesen kék, mintha ezzel azt üzenné, ha az ember olyan hülye is, hogy elpusztítsa önmagát, a természet azért még talpon áll. Mintha nevetve kacsintana a kékség, csak az ember öl feleslegesen...de az eső elmossa az utca porát, a vértől vöröslő délutánt, elmossa a töltényhüvelyeket itt szétszorván. Az ember mocskolt, s most a természet takarít. Vajon a bűnöket elmossa az eső? Ha nem marad nyoma a pusztításnak vajon megtörtént-e mindez? Az eső elmossa a rohadó világ tépett sebeit. Egyszer talán elmossa a vétkeinket, egyszer talán elmos minket.