Haláldal

Száll az ének, 

Reül a vers, 

A hontalan honokról énekel,

Folyik a nap, a kéklő égről

Mereng a dal a néma képről

A néma kép szól,

Hangja halott, 

Elszólta magát, az idő kopott,

A csend elhalkul, 

Karom lehull

Végtelen éjnek

Hontalan leple hull

Hull, hull csak hangtalan reám

De aztán szemem mégis tűzet hány,

Miért? Most ne, még nem lehet,

De a halál közelről reám lehel

Hideget lehel a fagyott éjlepel, 

Szemében évezred tizedel 

Csak egy a sokból, a millióból

Mégsem engedhettek ki a koporsóból

Küzdök még tudok, talán feladni kéne, 

A hideg csontjaimra csalókán lépdel

Én tettem, megtettem amit tehettem

S végül egy lettem a millió tetemmel

A név elhalványul, fátyolosan ül ki a síromra

Eső veri, nap sütteti, unalmas siralomfal

Talán még emlékeznek, egy ifjú leány tetemre, 

És sok, bolondos, idióta indokolatlan tettemre

Járnak a síromhoz, még egy-két évig

Aztán a feledés erősebben rémlik

Elkopik a márvány, eloszlik a foszlány

Megjelenik vigyorral a sírhalom mögött egy alacsony, 

Fekete ruhás lány