Hangok a fejemben

Elsőre csak halk suttogás, amikor egyedül mész egy kihalt utcán, ahol a semmi bámul rád tébolyodottan a sármosan susogó bokorból, mire önkéntelenül is odakapod fejed, hogy egy olyan démon szemébe nézz, amit nem látsz. A neved suttogja, te pedig gondolatban elintézed egy legyintéssel, csak a félelem űzi ostoba játékát elméddel, gondolod naivan és tovább mész a kék kapszulával fejedbe ültetve. Emberek semmit sem tudtok, mégis milyen vígan élitek nyamvadt kis életetek, gusztustalan végbe megy a játékotok, és majd meglátjátok, hogy igenis vannak rajtatok kívül erős teremtmények. Ti csak primitív másai vagytok egy tökéletlen istennek, kinek tökéletlen képmására lettetek teremtve, és önnön hibájukból száműzettetek az atyai házból. Nézz és láss. Magadnak, higgy ne azoknak, kik az elenyésző ködöt ültették fejedbe, olyasmire nevelve, amivel talán te sem értesz egyet. Vagy változtattok vagy tudatlanok maradtok, a tudatlanság áldás egy vértől tapicskoló világ tükrében, a fekete világban, mi rózsaszín mázzal van bevonva mások által, hogy a gyermek merjen megszületni anyja méhéből, hisz senki sem akarna egy mai emberi világhoz tartozó lenni. Először csak suttogás. Majd, szavak formálódnak, mire hátranézel az üres utcán, de nem áll ott semmi és senki csupán magad bámulsz hanyatt a ködbe nézve. Aztán mondatok, mire megkérdezed ki szólt, egy néma teremben és válaszul ijedt tekintetek sorát kapod képbe. Félni kezdesz és magyarázatot keresel a fejedben beszélő hangokra, de te is tudod, hogy ez nem holmi pszichológia betegség olcsó manővere, mi elmédet fertőzte, ez annál sokkal több és erősebb. Aztán…a hangok dolgokra akarnak rávenni és nem tudok tenni ellene.