Hóvihar

Nemsokára újév, a karácsonyi cicomázáson, álvigyorokon és kelletlen ajándékokon rég túl vagyunk. Miután szerencsésen elmúlt a karácsony, idén minden allegorikus túlélésnek tekinthető motívummal együtt, tehát perpatvarokban kevéssé gazdag napokat tudhatok magam után, évek óta először. Ennek örülök kellőképpen, nos mindezek után leesett az első hó, hogy még véletlenül se legyen fehér karácsonyunk, ami talán már 4-5 éve is van, hogy mellőznünk kell és már semmi reménységet sem vetünk bele, helyesen tesszük. Enyhén szólva hóvihar tombolt kint, imádtam. Az idei első hó, ilyen gyönyörű érkezéssel. Na persze mások közel sem örültek ennyire, ugyanis csaknem katasztrófahelyzet alakult ki kis országunk nyugati fertályán, meg.. minden máshol. De itt főképp! Még sosem hallottam annyi szirénát, mint az elmúlt napokban. Lehet, hogy morbid, vagyok..neem, tuti hogy morbid vagyok, de imádom a katasztrófahelyzeteket, olyan megnyugtató. Nem tudom miért, de a hatalmas viharokat is otthonosnak találom, az árvizeket, még ha a közvetlen közelembe történik, és tán én is veszélybe kerülnék..akkor is jó érzés. Mint máskor ilyenkor, most sem bírtam otthon ülni és várni, hogy elmúljon, mint mindenki, más, dehogyis engem rég nem olyan fából faragtak. Felkaptam a kabátomat, kesztyű, sál, sapka minden megvan, indulhatunk. Épp hogy kiléptem az ajtón finoman fogalmazva a pofámba csapott a jéghideg szél, nem kevés havat fagyasztva az amúgy is sápadt arcomra. Szemeimet résnyire nyitva próbáltam felmérni a helyzetet, láztól izzó szemeim égtek, fájtak szúrtak majd kiestek a helyükről, de persze idióta révén, miért ne ilyenkor indulnék egy jó kis téli sétára? Elindultam egy irányba, teljesen mindegy volt merre a szél egyszer arcul köpött, aztán hátulról, majd egyik-másik oldalról lökködött ide-oda. A csúszós dermedt utakon lassan járkáltam és gyönyörködtem a tél szépségében. Nem meglepő módon senki nem volt az utcán, minden ház szobájából látszódott a tévé fénye, otthon ültek és nézték. Miért? Merült fel bennem a kérdés, hát senki sem akarja élvezni ezt a jó kis hóvihart? Nem is értem miért..

Nos mindegy, gyönyörű volt minden, a szél süvített sikított, még soha nem láttam, hallottam ilyet. Utcákat bandukoltam egyedül, se egy autó, se ember nem haladt el mellettem, még csak a kutyák sem voltak kint, a szokásos helyükön. Tetszett a látvány, jó érzést nyújtott, mégis sötét gondolatok traktálták elmém. Most már van.. két ember aki szeret engem. Az utolsó esélyem, nekiadtam az utolsó esélyem, és élt vele, miért is ne tette volna? Talán ellentmondok előző önmagamnak, egy ember kezébe adtam önmagam. Hibáztam volna? Nem is tudom, néha annyira átjár az üresség, hogy már fáj, jövőm, mintha nem is létezne, talán nem is akarom, hogy létezzen. Eddig, ha valaki azt mondta volna, most meghalsz, azt mondtam volna, nem, még dolgom van. Szeretetre volt szükségem, de megkaptam és most nem tudom mi van ezután. Van élet a fájdalom után is? Már annyira megszoktam, hogy nem tudok tőle elválni, a sebek többnyire begyógyultak, a hegek még virítanak és nem tudom most mi jön. Mint egy katona, aki sok háborút megvívott, és most hazaérkezett a megszokott mindennapokba, és egyszerűen már annyi mindent megélt, hogy már .. nem képes másik életet élni? Vagy csak meg kell szoknia? Éppen csak, hogy befejeztem a gondolatot, hatalmas szélfuvás érkezett, orkán erejű ledöntött a saját lábamról, talán nem hídon kéne mászkálni ilyenkor, még a híd is beleremegett, bevertem a fejem és minden elsötétült.

-Hova sietsz? –Hallatszott a kérdés, mély, öreg dörmögős hangon, ami olyan ismerős volt, és olyan megnyugtató. Meglepetten álltam fel, a szélnek már semmi nyoma nem volt. Egy vékony, nálam magasabb öregember állt előttem. Az arca nem volt jól kivehető, a ruházata nem épp télies, mindinkább őszies, talán késő tavasziasnak mondható. Ahogy állt ott előttem, tekintélyt parancsoló, mégis szelíd volt.

-Hova sietsz Mecskey? –Kérdezte újra a férfi.

-Honnan… tudja a nevem? –Kérdeztem meglepetten, meg ráadásul honnan került ide, és nem fázik?

-Én? Már hogyne tudnám! Meg honnan, honnan hát mindenhonnan!

-Semmit sem értek.

-Mostanában mindig annyira sietsz, csak azt nem tudom hová! Te mindig tisztelted és becsülted az időt, nem siettél soha sehová, pláne nem a halálba ilyen gyorsan. Ha le kellett küzdeni egy akadályt, te helyettünk is leküzdötted és bátran kiálltál az élettel szemben és most, hogy az első, és legnagyobb pofonokat megkaptad az élettől, egy kis szeretet után már azt sem tudod ki vagy mi?

-Megmondom ki voltál te régen.. Egy bátor gyerek, egy olyan lélek, aki nem akárki, aki legyőzéséhez a fél világ sem lett volna elég és mi vagy most? Egy kis szeretet láttán.. megremeg a lelked. Ejj..Dorinám, mi történt veled..

Emlékszem még, hogy szeretted a meséket. Mindig mesélni kellett neki. –Mosolygott a férfi, meghatódottnak látszott, bár az arca még mindig sehol sem látszott, csak érezni lehetett. –Azért kellett mesélni, hogy tanulj belőle, mindig ezt mondtad. És tanultál is. Ha valami nem sikerült, egy sor duzzogás után, újra nekiálltál és csináltad, amíg nem ment. Most meg úgy sietsz!

Nem értem én ezt a világot Mecskey, hogy hova siet mindenki, és te sem érted, tudom. -Megint mosolygott. –Tudod, néha csak viseld el az életet, mert semmi sem fenékig tejfel, mindig adódnak problémák, lesznek gondok amiket le kell győzni, és tudom hogy te képes vagy rá, erős vagy ..és képesnek kell lenned rá! –Ezt már szinte kiabálva mondta a férfi, aztán egy szempillantás alatt eltűnt. Körbenéztem, de sehol senki. Már épp csodálkoztam volna, a történteken, amikor megjelent előttem egy kislány. Olyan 4-5 éves forma volt, apró forma, nagy barna kerek szemekkel és göndör fürtökkel, valami megzabolázhatatlan kíváncsiság, őrültség és gyermeki áhitat ült a szemein. Meglepően ismerős volt.

-Szia én! Tudod ki vagyok? –Nézett rám vigyorogva.

-Nem tudom. –Feleltem.

-Tudom, hogy felismersz, csak nem hiszed el. -Beletúrt göndör fürtjeibe és egy hófehér tincs került napvilágra.

-Most már elhiszed? –Kérdezte vigyorogva. A rammsteines sapkám alól kilógott egy hófehér tincs..

Megfogta a kezem, és a hídon vezetett. -Nézd meg milyen szépek a fák, fenyőfák, a kedvenceim. –Elmosolyodtam. –Nézd milyen szép a templom! Meg nézd meg a hídra ráfagyott a hó, nézzd! Tetszik. Nézd meg a felhőket, a hópelyheket, a többi hidat ott, nézd a házak tetejét a fű eltűntségét a hóban, nyisd ki a szemed lásd a világot! Mint mindig.. Gondolkodj és érezz, néha várj, még ha nagyon fáj is. Emlékszel régen mennyit vártunk? Még ha egy démon lányai is vagyunk, vagy egy bukott angyalé, vagy bármié, mi is épp úgy érzünk, mint az emberek.

-Tudod miért élj? –Kérdezte a lány.

-Miért?

-Hogy majd mesélhess nekem! –Azzal eltűnt. Hiába néztem körbe, nem volt senki és semmi. Még egy gondolat vágott az agyamba a lány hangján. -ÉsMecskey.., tudj szeretni! –Azzal minden eltűnt, a pillanatnyi szélcsend is, és átfagyva ébredeztem a híd korlátja mellett.

-Au a fejem… -Tapogattam a búbot a fejemen a sapka alatt. De már nem fájt a lelkem.

-Mi a franc volt ez? –Kérdeztem, mintha bárki is válaszolhatna, de csakugyan senkinem volt az utcán. Ha a lelkem már nem is fájt a testem annál inkább, teljesen átfagytam az arcom deres volt, a szempilláimra ráfagyott a hó, a ruhám hidegebb volt, mint maga az idő, úgy festettem, mint egy hóember. Miután összeszedtem magam, hogy annyira ne fázzak hazafutottam. Igen, a jeges utcán, átfagyva, valószínűleg véres sebbel a fejemen, miközben a szemem szinte csukva volt a szembeszél és hóvihar okozta kellemes érzés miatt. Hazaérve, azonnal egy tükör elé futottam, és elsőként nem az újonnan szerzett sérülésemet néztem meg, hanem a hófehér hajtincsemet, már születésem óta megvan. –Elmosolyodtam.

-Majd mesélek!