Kedves naplóm! (APH Hungary)

Kedves naplóm!
Utálok itt élni Európában. Csak a Kárpátok védmezejét szerettem és már azt is elvették tőlem. Hiányoznak a vad sztyeppék, a hatalmas hírhedt magyar sereg, akitől mindenki rettegett. A családom. Ma, ha elmegyek Ausztriához már senki sem ismer meg. Pedig szomszédok vagyunk! Az Európai unióról ne is beszéljünk. Igaz, hogy csatlakoztam, de ki nem állhatom. Ránk erőltetik az "európai szabványt" Mindent úgy kell tennem, ahogy ők mondják... A forintot, a jelenlegi magyar fizetőezközt euróra kellene váltani. Euróra... egoista idióták! A főnökeim elveszik minden pénzemet és nekik adják. A népem meg nyomorog! És egyre többen mennek el... Többen halnak meg és emigrálnak, mint ahányan születünk! Mi lesz velünk? Hát tényleg ennyi lettünk volna? És már végünk is? Furcsa, mindig is azt hittem, hogy nem halunk ki egykönnyen, és most az új ezred útvesztőiben esünk el? Már félek, komolyan félek attól, hogy végünk van, ennyik voltunk. Lassan a nyomorba és a már-már depresszióba eső népként hullunk darabjainkra. A népem megkeseredett és ez nem az ő hibájuk! Mi már csak lassan elhamvadunk, csak az ó kódexek fogják említeni, hogy egyszer volt egy nép, akit úgy hívtak magyar. Ez a nép sok mindent adott a világnak és saját testével védte azt. Erős és okos nép volt ez, akik nem riadtak vissza az akadályoktól és a kemény diktatúrát mosolyogva tűrték, mert tudták, hogy kiszabadulnak belőle. De ez a nép elveszett, ahogy a felelőtlen kislány elveszti a gyémántgyűrűjét, ahogy begurul egy sötét lyukba. Európa! Te is így vesztetted el a magyar népet, begurult egy sötét lyukba, ahol aztán feledésbe merült, és felemésztette a magányos idő végtelensége. Pedig egykoron mily fényesen ragyogott!