Kitörés

Csak zuhanam a mélybe, mik eddig mellettem voltak, hű kapaszkodóim, most elmosódtak a képek, emlékek, pillanatok, arcok, nevek, személyek és alakok zúgva suhantak el mellettem, összetörtek és egybe folytak megsemmisítve egymást. Csak zuhantam a sötét fénybe és nem voltam senki más csak önmagam.

A bársony puha, simogató érintése hegyes tűk mélyrevágó karmaivá váltak, mik véresen szaggatták eleven húsom és én csak tűrtem és zuhantam magamban.

Sötét és didergető érzés kerített hatalmába, a mellkasom közepén szorító, súlyos érzés, mintha egy elefánt ágaskodna rám, a lelkemet összeroppantva testemben, s még azon kívül is, s ebben még egy kés állt, miben szívem repedezett darabjai tükröződtek vissza a fénylő acélpengén. Ez nem halál volt, neem. A halál negédes suttogás volt mindehhez képest, végső nyugalom. Ez viszont maga volt a kínzó pokol, mely magasba emelt, hogy mélyebbre dobhasson, mint amilyen mélyen valaha is voltam. Kegyetlen szó nélküli tűrésben csak néztem a világot és mindenki mást, ahogy emelkednek, majd a mélybe zuhannak. Érezni kezdtem mást is a fájdalmon kívűl, természetesen ez lehetetlen volt, kivitelezhetetlen a fizika valódi történyeinek nevetséges cáfolata, mégis.. bizsergett valami az összetört darabok közt. Meleg, nem talán méginkább forró és lángot keltő tüzesség vette át a hatalmat, összeráncolta homlokom és szigorú, szúrós tekintetre késztetett. Világok elmúlása óta most éreztem előszőr megint ezt az érzést.. düh… erő. Hirtelem minden fájdalom, mi az évek alatt felhalmozódott egyetlen robbanásszerű bombává változott, mi elpusztította az erőt, mi mindenkit önkéntelenül föl-le hajigált. A földre zuhantam. Nem is tudtam, hogy még létezik, láttam, ahogy mindenki más zuhan és emelkedik, de lassan halványodva tűntek el a látómezőmből. Helyüket színek, illatok, hangok váltották fel. Mepillantottam más, hozzám hasonló árnyéklényt, embert ha úgy tetszik. És feléjük rohantam. Megkérdeztem mi ez a folytonos gyilkolás, szenvedés és fájdalom, mi ez a világ, aminek hatalmas nyomása alól kitörni látszottunk. Az egyik felnevetett.

-Ez még csak a kezdet, mi lázadók vagyunk. És ez a világ ahol állsz, nem más, mint a Valóság.