Könnyek vasútja

Van egy veszedelmes dolog az ember életében, úgy hívják szerelem. A legveszélyesebb, legbrutálisabb az első, mint mindenből. Az első, amiből tanulhatunk, amikben valóban nagy hibákat véthetünk, ami a legpusztítóbb és mindent elsöprő balgaságokra vesz rá, amit csak későn, vagy a „szerelem” elmúltával veszünk észre. Akár a cunamik, vagy a földrengések, mindig az első belőle a legnagyobb energiájú, ami városokat, életeket, ejt fogságba a romok alatt. Elpusztít mindent, tönkretesz. Aztán felépülsz újra, már nem építesz közel a parthoz, máshová költözöl, elhagyod a helyet, mit egykor talán még szerettél is. Megtanulod, hogy milyen házakat építs, ami ezeket kivédi, megtanulsz vele élni. Ellopja a mosolyod, aztán a szánalom hullámvasútja újra mosolyt, nevetést csal az arcodra. Lesz valaki, aki néz a hullámvasút közben, te csak mész föl-le körbe- körbe, ő néz. Nem tudod ki ő, nem lát mást csak téged, nem érdekli merre visz a kanyargós jármű szemével követ. Lassul majd megáll a hullámvasút. Ott van, aki végig nézett, közelebb jön, leül melléd. Indul az újabb kör. Közel van hozzád, mosolyog, te nem érted mire fel ez a mosoly, nem ismered miféle nevetés ez. Nem ismersz ehhez hasonlót, mintha jó érzés lenne, mintha élettel töltene fel, mosolyra csalja a lelked, ha az arcod komor is marad. Élvezi az utat, mert melletted lehet. Mosolyogni kezdesz, nem érted, nem tudod miért, nem fogod fel, de jó érzés. Nem azért van, mert újabb szánalmas dolog történt veled, amin már saját magad is könnyeket hullatva nevetsz, hanem mert..jó.  Furcsa bizsergő érzés fog el, jó érzéssel tölt el, hogy ő itt van. De ki ő? Hidegséget sugárzó vad jégsárkány. Együtt szállunk ki a szenvedés hullámvasútjából.