Korcs

Keverék, így hívják az emberek azt ami nem fajtiszta és nem tartozik valahova szinte teljes mértékben. Így hívnak engem is. Korcs. Leírjam a tükörképem, mi a görbe tükörből bámul rám farkasszemet tartva? Gyilkos tekintet, arannyal és feketével keretezett szem, sötét haj, amit hosszú fehér csíkok tarkítanak. Szárnyak..igen szárnyak, egyik akár az angyalok szárnya, mit madarakról mintáztak, és ébenfeketére festette valami, akár az éj színe amit a holdról bámul az ember. A másik szárny démonszárny, amit mintha denevérről szakítottak volna, egészen furcsa és az éjszaka teremtménye ellenére, nem fekete, hanem hófehér a színe. Éles fogak, amiket elrejt a szinte kék száj. Hideg fagyosság táncol mellette, és megfagynak a lángok tekintete előtt, dühétől meggyullad és táncra kél a por ás hamu anyagból teremtett ember is. Félelmetes.. fenyőfák közt él, és havas hegyek alatt, a hó közt, ahol kedvére lángolhat. És amikor úgy kívánja felolvad minden jég és fagyosság, megszikkad a föld és a nap sugarai melege melegebb lesz, mint valaha. Beborul és el jő a fekete felhőből az eső. Ilyenkor sokáig nem hull hó és nem dermed jéggé az égi könny sem, csupán hullik forrón, akár a tűzkönnyek, mit ez a furcsa lény ejt olykor. És sokáig hull, de majd kisüt a nap, és eláll a könny, és nem hull több hó, végre meleg is lesz egy röpke pillanatra, hogy jobb legyen újra a hűsítő birodalom a fenyves között.

-Ahh szóval ez vagyok én, és örömmel jelentem be, hogy a mágia és lehetetlenségek birodalmában sincsen rám szó mivel illessenek, vagy talán csak még nem találtam meg.. Nem tudom, mindenesetre az én „fajtámat” kivetik és gyűlölik. Mondhatni vannak a fényesek, ők a ragyogók és vannak a sötétek, ők a darkok, csakhogy legyen különbség a kettő közt, így neveztem el őket. Nos, ezek utálják egymást, eléggé. Szóval, amit a darkok tesznek, az szinte bűn a ragyogóknál, és fordítva. Természetüknél fogva utálják egymást, hisz egykoron testvérek voltak egy isten mellett, de vétettek és lekerültek ide, a „mi” világunkba. Egymást hibáztatják „keserű sorsuk” miatt, és bűnbakot lőve a másikra, háborúznak, vagy épp csendesebb időszakokban nagyban kerülik egymást. Két zártkörű szinte arisztokratikus rend, ahol nincs átjárás egyes szintek közt és szentül vesznek minden törvényt, mit ők maguk alkottak. Emberiek és mégsem, magasabb fajnak tartják magukat, noha az emberek világában rengeteg lény van, minek távol sincs köze hozzájuk. Vannak, akik nem tudják honnan, miért, vagy egyáltalán milyen erejük van, csak van és vagy megértik vagy életük végéig rejtve marad. Van aki fejleszti önmagát, és előbújik igazi ereje, az a ragyogókkal és darkokkal kerül egy szintre, nagy léptekben mérve. Nekik sok forrásuk és tudásuk van, mit évezredek alatt halmoztak fel. De senkit sem fogadnak szárnyaik alá, vagy közéjük tartozol vagy sem. És akik kíváncsiak a bennük óhatatlanul is rejtőző mágikus lényre, azokat tesztelik, és ha túljutnak ezen akkor tartozhatnak oda, de csakis szigorú keretek közt. Mind a két faj másban jeleskedik, a darkok és a ragyogok, akár két külön fa ága, mindegyik más-más gyümölcsöt terem. A „fél lények”, mi korcsok, mindkettőt birtokba vehetjük valamennyire, a bökkenő mindössze annyi, mindeközben belülről egy démon zabál fel, hisz természetellenes a darkok és ragyogok keveredése.

Egyedül vagyok, mártírként számkivetett és kétségbeejtően tragikus mód keresem kilétem. Mecskey Dorina- Muse Uprising. Vohuu én vagyok ők, ők pedig én. Este van, ismét egyedül gubbasztok az ágyamon az utcai lámpák beeső fénye világítja meg a tárgyak körvonalait, mik élesen bámulnak rám. Elfogytak a könnyeim, fáj a testem. Fojtogat, szinte fuldoklok, a gyötrelemben. Amikor az ember eljut arra a pontra, hogy tudja, hogy senkije sincs, céljai elérhetetlenek és mindenki távol van tőle, amikor már megkérdőjelezi saját épelméjűségét, és egyáltalán emberi mivoltát, akkor már tényleg világok omlanak össze benne. És ahol egyes világok összeomlanak, ott a romok alatt keletkeznek újak. Egészen újak.