Köszönet

(Egy történet egy képzelt rokonomhoz, mi eddig fejemben lapult évekig most nehezen de weblapra vetettem, bár értelmét magam is keresem még, inkább amolyan emlékezés.)

-Az őrület egy kurva érdekes dolog. Épp úgy változik, váltakozik mint az időjárás, annyiféle színpalettán játszik, amit már számon tartani is nehéz volna. –Mondom, majd a csészét a számhoz emelve hörpintek bele a forró fekete italba.

-Úgy gondolod őrültek vagyunk? –Kérdezte kedves delikvensem, mélyzöld szemein megcsillant a délutáni napsugár, arca érzelemmentesen, hófehéren ragyogott.

-Ez még kérdés? Kiora, te is emlékszel miken mentünk keresztül, mi ketten, olyan világokba csöppentünk, olyan lényeket láttunk, és öltünk meg, amiknek közel sem szabadott volna létezniük, sőt mi több, tudomást sem szabadott volna szereznünk róluk. Mindezek ellenére túléltük őket. Eltapostuk a fejünkben motoszkáló hangokat, mik ezen világokba hívtak újra és újra, a kapu mindehhez pedig nem más, mint saját halálunk volna. –Emlékeztem vissza réges régi emlékeimre. Szemben ült velem az, kit bátyámnak tekintettem, mégsem ember, még annyira sem tájékozott a világukban, mint jómagam, pedig az már veszélyes dolog. Meg kellett tanítanom mindenre, minden egyes apró dologra, amit az emberek tesznek, és még nekem is tudomásom van róla. Nem volt könnyű feladat, egy olyannak megtanítani, ki teljesen más világból származik, ahol méteres szörnyetegekkel küzdött, hogy vigyázzon, mert az emberek törékenyek és nagyon könnyen halandóak.

-Nem kívánok most meghalni. –Emelte rám tekintetét, és ejtette ki száján a duruzsoló férfi hangokat.

-Én sem Kiora. –Vigyorodtam el.

-Mecskey? –Nézett rám érdeklődő szemekkel, és újdonságot láttam megcsillanni a szemében.

-Hm?

-Tanítasz engem, és nem értem mi hasznod belőlem. A múltban is velem voltál. És még mindig nem értek sok dolgot. Valami baj lehet velem. –Nézett egyenesen a szemembe, de nem a szokásos érzelemmentes, mimikátlan arcával, hanem valamivel, amit egyáltalán nem értettem és megijesztett a tudat, hogy még milyen szörnyűségeket tartogathat egy ilyen lény, mint mi, ki más gyilkolásával érte meg ezt e jelenlegi kort is.

-Valami baj van?

-Nem tudom Mecs.. –Kapta el tekintetét, ami nem vallott rá, még sohasem láttam ilyennek.

-Figyi, bár hosszú idő óta most találkozunk először, még mindig megbízhatsz bennem, te is tudod, az „unokatesóm” vagy. –Próbáltam mosolyt csalni arcomra, de ő csak visszakapta a tekintetét. –Folytasd.

***

Emlékezés

-Sosem értettelek benneteket. Kezdettől fogva nem, mikor még katonák voltunk a másvilágban, gyermekek. Sosem volt anyám, vagy apám, barátom, vagy más rokonom, mint nektek. Semmim nem volt évekig, egyedül vészeltem át mindent születésemtől fogva. Azt a zord világot, ahol mindenki más volt mint én. Feketék voltak és csak a szemük virított fehéren. És nekem fehér színem, és fekete hajam volt, ezekkel a szemekkel. Egyedül róttam évekig a sivatagot és senkim, semmim nem volt. Szörnyetegek jöttek és fel akartak falni, akkor döbbentem rá, hogy mozgásra, harcra bírható testem van. Megöltem őket, majd továbbmentem. Nem volt ott senki és semmi, a szörnyeken és a kiszáradt növényeken kívül. Nem volt érzelem és érzet sem. Így teltek évek. Egy nap, egyformán öltözött lények jöttek, akik hasonlítottak rám. Egy másik világból jöttek át egy kapunk keresztül, utánuk eredtem és figyeltem, ahogy a gyengébb szörnyeket megölik, majd aztán lassan az egyre erősebbeket. Kiképzésen voltak, és hangokat adtak, ki, amiből megértette a másik, hogy mire gondol. Beszéltek. Akkor még nem tudtam mi az a szó, majd hosszú idő alatt megtanultam a beszédet, szavakat formáltam és jelentést tulajdonítottam neki. Akárcsak ők, érzeteket kezdtem érezni, bár érzelmeim még korántsem voltak. Előtte éreztem fájdalmat, éhséget, szomjat, de csak azt mint bármelyik mutáns, vagy állat képes érezni. De volt még valami, amit soha nem tudtam csillapítani, egy szorító érzés a mellkasomban, minek nem tudtam nevet adni. Ők magánynak nevezték. Megtanultam a szokásaikat, és tudatra ébredtem, saját szokásaim és gondolataim alakultak, ami az állati érzelmeket váltotta fel. Rengeted idő teltek el, aztán megnyitották a kaput. Kérdés sem volt kövessem-e őket vagy sem. Követtem őket, és egy új világban találtam magam, ahol még rengeteg olyan lény volt, mint ők maguk, bár ha észrevettek volna megölnek. Bujkáltam előlük. Hasonló öltözetben jártak mind. Két nem volt, mint az állatoknál. Ezt nőnek és férfinak nevezték, a kölykük pedig a gyermek volt. Érzelmeim voltak, nem túl erősek, míg végül egy nap arra ébredtem, olyan vagyok mint ők. Úgy viselkedem, és ez olyan érzést keltett, mintha mindig is ezt kellett volna tennem. De mégis volt egy nagy különbség. Ők képesek voltak barátkozni, és szeretni egymást, míg én soha senkihez sem kötődtem, a legkisebb mértékben sem.

Nem sokra rá újra jöttek a katonák és toboroztak maguk közé embereket. Jelentkeztem és kiképzésen vettem részt, egyenruhás valaki lettem a sok senki közt. Furcsának tartottak, talán féltek is tőlem, így senki sem mutatta meg mi a barátság. Szét akartam roppantani őket, hogy lássam, rájöjjek mi van bennük, mit is jelent mindez. De nem tehettem. Aztán egyszer betörtek a városba a szörnyek és mutánsok, harcoltunk ellenük. Volt egy lény, kicsi volt és gyermek. Ráadásul lány. A kapitánya mögött harcolt, akit megölt egy erős démon, és bár már sok halálos sebet szerzett a szörnyetegen az nem halt meg. A lány bedühödött és minden erejével a szörnyre támadt, de sérülései mellett már nem bírta a küzdelmet és a szörny egy csapással félrehajította. A kapitány testét felfalta a szörnyeteg a lány pedig érzelemmentes arccal nézett maga elé, éppolyan volt akkor mint én, aki semmit sem ért a világból mert hatalmába keríti egyetlen dolog, mire csak akkor találtam szót, és úgy hívták fájdalom. Minden erejét összeszedve a mutánsra támadt, átszúrta kardjával, de az még épp meg tudta ragadni a véres feketeruhás katonát. Én egy kardcsapással leterítettem, nem sok sérülést szereztem. Ölbe vettem és eltűntünk a helyszínről. Megjelentem vele a gyengélkedőn, a folyosón végighaladva megjegyzéseket tettek rám az emberek.

„Nézd csak a különc! –Biztos ő intézte el a kislányt. –Ki ez a jéghideg lény?! –Milyen félelmetes! –Állítólag kegyetlenül gyilkolja a mutánsokat, igazi gyilkos!”

A nővérek meglepődtek, mikor én magam vittem be a haldokló lényt, akik aggódva vették át tőlem.

-Mi a neve? –Kérdezte a szelíd tekintetű nő, mikor ölbe vette a gyermeket. Nem tudtam a nevét.

-Héj ismeri valaki ezt a gyereket? –Kiáltott fel, mire egy egyenruhás előlépett.

-Mecskey.. a keresztnevét nem tudom a negyedik osztagban tiszt. A kapitány maga választotta be, és tanította.

-Köszönöm. Katona távozhat. –Mondta a nő. Ránéztem a lányra, furcsa lény volt hasonlított rám, a tekintete mégis más volt. Nem értettem, miért de megmentettem. Aztán távoztam.

Mecskey.. ki vagy te? Kíváncsi érzéseket éreztem. Pár nappal később ismét láttam a katonát. A szakadó esőben gyakorlatozott az erdőben, elhagyatott hely volt. Közelebb mentem hozzá, de nem vett észre. Már nagyon kimerült és véres volt, de gyakorlatozott tovább. A kardjával és különösen sugárzó erejével elmetszett egy vékony fát, de lába megcsúszott a sárban és pont felé dőlt a fa. Elkaptam és félrehajítottam a fát, amibe azonnal belecsapott egy villám. Felemeltem a félig ájult lányt és egy közeli barlangba vittem, ahol tüzet raktam.

Mikor odaértünk hangosan szedte a levegőt, és kimerülten pillantott rám.

-Ki vagy te? –Szólalt meg végre. –Te vagy aki megmentettél másodjára. Hogy hívnak?

-Kiora. –Válaszoltam. –Neked mi a neved?

-Mecskey Dorina, negyedik osztag! –Villantak a szemei büszkén, de mosolya azonnal lelankadt.

-Miért mentesz mindig meg? Azt mondták kegyetlen gyilkos vagy, aki csak azért lett katona, hogy gyilkolhasson. –Érdeklődött pihegve.

-Nem azért léptem be. És azért mentelek meg, mert eszembe juttattad magamat. És azt akarom hogy segíts. –Mondtam, bár talán ennyit önszántamból még sohasem beszéltem másnak.

-Ohh miben segítsek?

-Megérteni mik azok az érzések, és hogyan működnek, amiket az emberek éreznek.

-Miféle érzések? –Nézett a szemembe, sötét szemeivel, és várta a választ.

-A szeretet, a barátság és az efféle dolgok.

-ÓÓ! –Kiáltott fel. –Azokat én sem értem nagyon, bár érezni tudom őket, azt hiszem. Segítek neked, ha te is nekem. –Mosolyodott el.

-Én miben tudok segítségedre lenni? –Nem értettem, mit akarhat tőlem egy ilyen lény.

-Két dologban. Először is, nincsen senkim, a holt kapitányon kívül… -Komorodtak el szemei. –ezért légy a barátom. A másik pedig, segíts a harcban gyakorolni! –Elszánt szemeiben csillogott valami, amit nem értettem. –Jó Kiora?

-Rendben. –Válaszoltam, és furcsa érzést éreztem.. már nem szorított annyira a mellkasom, és az a névtelen szó.

-Kössünk vérszerződést! –Örült meg a lány.

-Miért?

-Hogy vérünkkel bizonyítsuk szavunkat.

-Te már elég véres vagy, már csak nekem kell megvágnom magam. –Felnevetett a lány, és életemben megszűnt a szorítás, és életemben először mosolyogtam.

***

-Kiora, ez a múltunk, mit szeretnél ezzel mondani? –Kérdeztem csendben, még a szavai zengtek a fejemben.

-Azt hogy.. talán baj van velem.. mert most.. most már megtanultam érezni. –Hebegte hosszú szünetet hagyva mondandói közt.

-Valamit elfelejtettél. –Kezdetem bele. –Már akkor és ott azt mondtam, az érzelmeket nem megérteni kell, nem rájönni, hogy működnek, hanem érezni. –Mosolyodtam el.

-Kiora.. annyi év után, végre sikerrel jártam kérelmedben, mire szerződtünk évekkel ezelőtt ott azon az esős napon a barlangban. –Felállt és hozzám lépett, olyat tett, amit még soha azelőtt, és amit soha nem is képzeltem el róla. Lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra.

-Köszönöm Mecskey! –Mosolyodott el, én pedig meglepődtem, bár örültem ennek a végkifejletnek, végre érez az uncsi tesóm!