Mesterségem gyilkolás

2014.07.12 15:45


(Hivatásos bérgyilkos)

Egy-egy ember, akarva akaratlan de gyilkos lesz. Egyesek ezért fizetnek is, az orosz maffia is egész jól megfizeti embereit, panaszt tőlük még sohasem hallottam. Aztán persze ott a pitiáner gyilkos, aki legyilkolja a szomszédját valami légből kapott indokkal, vagy épp részegen hirtelen felindulásból. És amire kevesen gondolnak, ott van a kormány is. Most persze mindenki ledöbben, hogy húú az illegális, de persze a fejeseknek semmi sem az, ezt jobb, ha megtanulják. Csak nekünk kisembereknek vannak kötelező szabályok, azok akik ott felettünk ülnek bársonyszékben, vagy milliárdos Cabrioban elegánsan kortyolgatva a kristálypoharas whiskeyt azoknak természetesen nincs.

Nos, az én kis történetem, hogy hogyan váltam hivatásos bérgyilkossá, röviden tömören megfogalmazva annyi, értettem hozzá. Nem mondom, hogy bűnöző voltam, csak rájött a rendőrség, hogy tehetségem van hozzá, mindegy is, hogy nevezzük az előéletem. Egy alacsony, kis nő barna szemmel és hajjal, egészen aranyosan festett, és ártatlanságával alkotott fegyvert mások ellen, így végül a mocsok szakma befogadta hívei közé. Igen, megtettek gyilkossá, méghozzá hivatásosan és még fizetnek is érte. Egy kis beszámoló a szakmámról. Már a bevétel maguk közé sem volt egy átlagos dolog. Nem levelet küldtek, vagy hasonló, hanem éjszaka megjelentek az ajtómba és fogdába vittek, ahova egyes ügy egyes részleteiben résztvevőket szokták vinni. Nehéz megfogalmazni, a lényeg, ha például adott időn belül tanúként nem jelensz meg a bíróságon, és nem szólsz előre, hogy másik időpontot kérsz, nem jelensz meg a rendőrségen sem, akkor néhány nap múlva egyik éjszaka meglátogatnak ezek a kedves emberek és elhoznak ide a fogdába. Ami nagyon kedves hely a maga két és fél négyzetméterével és az aranyos kis két darab vaspaddal, szívmelengető látvány. Nos a történet szerint itt töltöttem majdnem egy napot, mit ne mondjak nagyon kellemes volt, a társaság pedig még inkább. Én voltam az első és az utolsó itt, már mindenki eltűnt, mikor értem jött két rendőr és elkísértek a kihallgatóba. Hiába kérdezgettem őket nem mondtak semmit, bár nem is hiszem, hogy bármi lényegeset is tudtak volna, kis rangtalan emberkék voltak, akiket a magasabb rangúak csak csicskaként ugráltatnak. De azért izmosak voltak, és próbáltak komor képet vágni, bár a fáradtság és az elégedetlenség csak úgy tükröződött róluk, mintha az arcukra lenne írva. A lényeg, megérkeztünk a kihallgató elé, már bent ültek valami nagysapkás (biztosan rangos) férfiak, akik már jó ötvenes éveikben jártak és két kommandós, teljes felszerelésben. És én még mindig nem tudtam(!!!) miért vagyok ott. Oda vittek és kész, ennyi kaputt senki sem mondott semmit és már eléggé beijedtem ahhoz, hogy tudjam kérdeznek is felesleges, itt ők kérdeznek én válaszolok. Leültettek és szigorú tekintettel néztek rám, míg én szólni sem mertem csak ijedt szemekkel bámultam rájuk, a szemük legeslegközepébe. Másodpercek teltek el, míg én órákat számoltam és végre megszólalt az egyik, ketten voltak.

-Nos, Dorina.. ugye nem bánja, ha így szólítom? –Gyorsan megcsóváltam a fejem, majd folytatta. –bizonyára nem tudja, miért is van, itt, biztos, is, hogy meg van rémülve, és a fogdai órák sem lehettek túl kellemesek. De ajánlatunk van ön számára. Természetesen, bizonyos, előélete játszott közre ezekben. –Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam, igen öltem embereket, igen kerültem ilyen szituációba de csakis azért, CSAK azért, hogy a magam és mások életét megmentsem. Ha pisztolyt szegeznek a szeretteimre, ráadásul valami bűnöző és megállíthatom, persze, hogy megölöm basszus… maguk nem ezt tennék? Én nem féltem gyilkolni.. a szeretteimért. –Állást szeretnénk ajánlani önnek, természetesen nem kötelező elfogadnia, de örülnénk neki.. mi is a mostani munkája? –Egy logisztikai cégnél dolgozom, és Ausztriában végzek kisebb munkákat. –Válaszoltam, rebegve és elképedve, hogy miféle munkát akarnak ezek adni nekem.. mészárszékes? Aztán kiderült, hogy lényegében igen, az.

-Ohh, maga sem tétovázik, alig múlhatott 18-19 éves és már a hivatás és a jövője jár a fejében. Értékelendő dolog ez. –Nézett rám. –Nos, a mi állásajánlatunk merőben különbözik ettől, a logisztikai és egyéb feladatoktól, de úgy vélem önnek nem fog gondot okozni. Elfogadja az ajánlatunkkat? –Tudják, amikor épp kikerülnek az iskolapadból és fogdába viszik ismeretlen okokból, két fő rendőrfejes ül maguk előtt akik munkát kínálnak és mögöttük áll pár kommandós, akkor elgondolkodik, hogy ez mekkora vicc és kamu, mindjárt berobog valami híres műsorvezető azzal, hogy megtréfáltak vagy hasonló vicc áldozatai vagyunk… Ám pár másodperc múlva, mikor mindenki lelket szúró tekintettel várja válaszunk, rádöbbenünk, hogy valóság.. bár még nem teljesen hihető dolog ez. Azért két országos ember kínál munkát, egy kis 19 éves lánynak, akkor bármi legyen is az, elfogadja, bár bennem volt, annyi, hogy kérdeztem.

-Mit is kellene csinálnom pontosan? –Elnevette magát az egyik férfi, a másik csak elmosolyodott. Közel intett magához, elém tett egy papírt, rámutatott valami bekezdésre és annyit mondott.:

-Amit eddig is, kislány.. gyilkolnod. –Suttogta nekem, mire én elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, megszűnt a tér, és idő átkoztam az énem, hogy azt hittem pár órával ezelőtt a fogdában volt rossz, de itt mindjárt megfulladok. Viszont van egy kis csíra bennem, egy apró kis mag, sejt vagy bármi más, ami most megmozdult, éreztem, hogy nagyot dobban a szívem és a hang a fejemben újra halkan suttogta.: Te más vagy mint a többiek… -Akaratlanul is kis vigyor ült a szám sarkába. Hátradőltem, és a szemébe bámultam a férfinak, nem tudom ki volt ő milyen magas is volt a rangja, de akkor és ott én éreztem feljebb magam. Aztán megszólaltam a néma csendben.

-Vállalom.

***

Szóval így történt az én kis beállásom ebbe a majdnem, titkos szakmába. Persze nem mondhattam mindig, ha megkérdezik mivel foglalkozom azt, hogy bérgyilkos vagyok, hanem kitaláltak egy szép nevet erre. Rendőrségi rendező. Mondhatni elrendezem az embereket. A rendőrséghez bekerülni közel sem egyszerű mutatvány, magas iskolák és nem kevés protekció szükséges hozzá és még így is kétséges a bejutás. Ám én, aki rendőri iskolát sem végzett egyik napról a másikra csak úgy bekerült. Na jó, tény, hogy álmom volt, nyomozónak lenni, a legnagyobb Sherlock Holmes rajongó vagyok, de azért necces dolog csak úgy embereket ölni. Kiképzést persze, kaptam pár hónapos, talán fél éves lehetett, aztán fegyverszakértőktől tanultam meg mit, hogyan bár nem mondom, hogy nem néztek nagyot, mikor kézbe kaptam az AK47 töltöttem és lőttem, mint valami filmes bérgyilkos, bár nevetve mondták gyilkolásra születtem, csak néhány dolgot kellett megtanulnom. Meg persze egy kis izom sem hiányzott, úgy éreztem magam, mint James Bond. Azt mondták vannak rajtam kívül mások is, akiket az egyetemről vagy a rendőrségről kiválogattak, de nekik rendészeti előéletük volt, míg én „csak” bekerültem. Ha valamelyik tudta is ezt, dühös volt és utálattal tekintett rám, hisz neki évek és gyakorlat kellett ehhez engem meg bevettek, mint valami protekciós semmirekellő úri kölyköt. Én is dühös lettem volna a helyükben, de ez ellen nem tehettem semmit. Mikor véget ért a kurzus bekerültem egy másik hivatásos bérgyilkos közé.. nem mintha olyan rendkívül sok lenne, részt vettem bár megbízások segédkeztem és végül én is végeztem párat megfigyelés alatt persze. Nem mondom, hogy nem élveztem, vagy nem féltem de ez ilyen.

Megölni ismeretlen embereket.. kissé rémisztő dolog, még inkább az, látni, hogy meghúzzák a ravaszt, mérget tesznek az ételükbe, balesetnek állítják be az eseményt és mindezek közben a „tettes” arcán nem látszik semmi a monotonitáson kívül. Csak megteszi amit meg kell tennie és ennyi, nem aggódik, nem fél, nem érez, nincs bűntudata, mindezek fejében talán el sem tudná végezni a munkát.

Újabb fél év telhetett el, mire elég sok akción vettem részt, elég mérget és más gyilkossági módszert sajátítottam el ahhoz, hogy egy önálló bevetésre kerüljön sor. Izgatott voltam, kissé féltem és aggódtam, de megtettem amit meg kellett tennem. Megdicsértek, megveregették a vállamat, mégsem voltam túl boldog tőle. Aztán, mint mindenki más én is hozzászoktam a monoton gyilkoláshoz, semmi érzelem vagy félelem. Kissé úgy éreztem magam, mint valami Gestapos vagy KGB-s, hogy maradjunk magyar példánál ÁVÓ-s. Csak kapsz egy listát, amit a szakmabeliek feketelistának neveznek, időpont, név, cím, néhány adat, pár fénykép, gyilkossági módszer megadása és végezd el. Nem tudod ki az, mit követett el, vagy, hogy egyáltalán valóban bűnös-e a te dolgod nem az ítélet meghozatala, hanem a feladat elvégzése. Ki tudja hány ártatlan életet ontottunk ki, hány kisgyerektől vettük el az apját vagy anyját, de ezzel együtt kell élnünk. A tudattal, hogy mind csak mészárszékes mocskok vagyunk, démonbábok, akiket fentről irányítnak, eldobható, cserélhető mégis fontos játékszerek, amik nélkül nem működik minden rendesen.

Nem tudom, hányan képesek éjszaka azzal a tudattal lefeküdni, hogy gyilkoltak és reggel felkelni azzal a tudattal, hogy folytatják amit az előző nap abbahagytak…