Nyári zivatar

Mindig is szerettem az esőt. Volt a nagyszüleimnek egy háza egy fenyő erő mellett, ha esett az eső mindig kiültem a teraszra, vagy hidegebb napokon az ablakban néztem. Akkor még nem tudtam mit jelent számomra. Nekem az eső nem egy környezeti tényező, ami folytonosan megismétli önmagát. Nekem az eső jelkép, a biztonság jelképe. Erre csak azután jöttem rá, miután elvesztettem e jelképnek a jelentését. Először fel sem fogtam mit vesztettem el, csak évek gondolkodása után jutottam el arra a következtetésre, hogy a biztonság érzetemet.
Néztem az esőt, a fenyvesek tűlevelei végén megállt egy-egy pillanatra, s gyémántgyöngyé változott, amin megcsillant maga az erdő. Tűlevelek halmai hevertek a földön, s ahogy az esőcseppek rájuk cseppentek pattantak egyet, mintha azt mondanák „hé még itt vagyok”.
Aztán átnéztem az égmetsző diófánkra, olyan hatalmas és erős volt, mint egy bástya, ami a barbár ellenség elől saját testével védi meg a kétségbeesett népét. A nagy elterülő leveleket meg-megkoppantotta az esőcseppek hada. Mint amikor egy rossz kisdiákot a tanár fegyelmezésképp tarkón csap, nem úgy, hogy fájjon neki, csak, hogy tudja, hol a helye. Az eső épp így vágta tarkón a szélben kószán lobogó faleveleket.
És a táj, a fák, a virágok, a madarak csiripelése! Ott beszéltek a fák, s szélposta közvetítette halk suttogásukat egymás közt. Úgy szerettem a fákat. Mindig meséltek valamit, meg sem szólaltak, mégis többet mondtak ezer szónál. Olyan gyönyörűek és hatalmasak voltak, hogy az megkövetelte az én tiszteletemet is. Egészen az égig értek, aki kicsit butább gyerek volt, az talán el is hitte, hogy fölérnek egészen az Istenig. De hát fel is értek. A földet és az eget összekötő méltóságteljes kapocs volt ez. Mindig meséltek, amit csak el tudtam képzelni. Jártam keltem az erdőben és csak a regölést hallottam. Meséltek nekem a honfoglaló magyarokról, a régi históriákról, és a csatákról. Meséltek és soha nem hagyták abba. Csak rájuk kellett nézni, és már mondták is a magukét. De csak az hallotta, aki elég jól odafigyelt rájuk, mert nem mindenki hallotta ám! Akárhányszor meséltem el valakinek, hogy mit mondott az erdő, csak megsimogatta a fejem és azt mondta. „Igen élénk a fantáziád.”
Milyen érdekes az ősmagyar vallás azt tartotta, mindennek lelke van még a fának, a bokornak is. Talán ezt hallhattam régen? Minden nap kimentem és hallgattam a meséjüket. Alig vártam az iskolai szüneteket, hogy végre a nagyszüleimnél lehessek és hallgassam őket.
Aztán vége lett.
Személyes Trianonomként éltem meg ezt. És még ma sem törődtem bele, és soha nem is fogok. Elvették a lételememet. Hát, hogy feledhetném el azt a csodálatos varázsvilágot, ami ott körbevett?
Minden este ott jártam álmomban, de tudtam, hogy nem kaphatom vissza, vérzett a szívem értük. Évekig minden este ott jártam, olyan érzés volt, mintha egy csatamezőn járnék, egy csatamezőn, ahol a mi seregünk vesztett és elcsatolták, mindazt, ami kezdetektől a miénk volt.
Aztán kisütött a nap és reggel lett. Minden egyes reggel elvesztettem újra és újra éveken át. És még ma is sokszor ismétlődik, rémálmok ezek, szűnni nem akaró rémálmok. Már nem mesélnek, már egyedül vagyok.
Ha kint sétálok, látom az utcán és a várkertben álló fákat. Öregek és megfáradtak. Évtizedeken át nézték a mindennapi életben meggyötört emberek arcát, és őket senki sem hallgatta meg, ők is ugyanolyan megfáradtak lettek, mint az őket elutasító emberek. Pedig lenne mit mesélniük! Nekem sem mondanak ők semmit. Csak csendben állnak és az ég felé meredeznek némán.
De egyszer, ha ismét esik az eső, ha otthonommá teszem e idegen tájat, beszélni fognak. Szóra bírom őket!
De addig is járom az utamat teljesen egyedül, némán várom az esőt, mert tudom, hogy eljön.

Emlékezz, emlékezz a szeptemberi esőkre,
a nyári zivatarokra, a békés estékre.

Emlékezz, a vizes aszfalt illatára,
a pocsolyába ugrálás izgalmára.

Eső és biztonság,
a halovány igazság.