Ősz az én szememmel

Lassan hullanak a vöröslő falevelek, és a puha avarba. Libbennek, lebbennek és suhogva egymásra esnek. Éjfekete és gesztenyebarna kora őszi kabátokat, cifra sálakat kínálnak az üzletek ablakai. Egy-egy sötét ruhás ember megáll előtte, aztán tovább libben. Kezd hidegre fordulni az időjárás, fekete fellegek tarkítják a vakító fehér eget, ködös a reggel és este, ahogy most a felhők ködösítenek el mindent. A költöző madarak nagy csapatokba verődve szállnak a park felett, megkerülik és újabb kört írnak le, feketére festve az így is komor eget. Az emberek lomhán sietnek dolgukra, munkába, iskolába futnak a gyerekek. Ősz van, az írók, költők kedvenc jelenete, az elmúlás jelképe. Pedig ilyenkor él igazán az időjárás is. A szél táncot lejt, elfújja a bánatot, a fullasztó meleget, a levelek örvénykörben suhognak, mintha csupa élet és vidámság lenne életük kimúlta. Minden ezernyi színbe borul, piros-barna-sárga, festeni ilyenkor a szemünkkel nagyszerű vászonnak ott az ég és a képzeletünk. Lassan menve az utcán bódékban árulják a szebbnél szebb mécseseket és koszorúkat, szeretem nézni ezeket, akármennyire is szomorú, ha valakinek már sírjára viszünk koszorút, azért tudjuk, hogy voltak jó pillanatok, szerettük és emlékezünk rá. Hiányoznak, nagyot sóhajtva továbbmegyünk, néha nem árt emlékezni arra, honnan jöttünk, hol kezdtünk el mindent, ami most vagyunk mi volt akkor. Eszünkbe jut egy-egy vicces pillanat, amit szerettünkkel éltünk át, mosolyra húzódik a szánk. Szép volt, jó volt, elmúlt. De azt tudom, hogy igaz volt.