Regélő némaság

Az emberek annyira tudatlanok.. ostobák, idióták. Gyűlölöm őket.. nem tudnak ezek semmit. Folyton beszélnek, de egy valamit nem tudnak. Hallgatni, pontosabban meghallgatni, vagy esetenként kihallgatni. Na persze nem mint a rabokat, vagy a szomszédasszonyt szokás, hanem amit a csendesek mondanak. Az emberek naponta fák, és bokrok százai mellett mennek el, régi épületek, várak, letűnt korok emlékei mellett és nem halgatolózzák ki mit suttog az nekik. Itt kezdődik a fő probléma. Elmennek mellettük és szemeiket összeszorítják, fülüket befogják, agyukat becsukják, lakatra verik, hogy még csak véletlenül se találja meg az információkat, miket a csendes mond. Csak mellettük elmenve szájukat nyitják csacsogásra a tudatlan emberek sokaságai, olyanokról beszélve amik hétköznapjaikat kiteszik, de semmi olyat ami bármiféle érzelmi intelligenciára vallana.

Régen az emberek láttak, és nem csak néztek. Ma az emberek megnéznek egy filmet, festményt, meghallgatnak egy zenét, megnyomják a felfelé mutató hüvelykujjat és minden el van intézve, művelt emberek ők letudták amit kell és ennyi volt.

Én nem sok mindenre vagyok jó, bevallom őszintén, de amióta megszülettem egy dolgot teszek csak. Kíváncsi barna szemeimmel fürkészem a világot, hallgatom a suttogását, a meséit mondáit és történeteit. Furcsának és őrültnek tekintenek, de ez az egy dolog az, amihez értek. Hallgatni, látni, érezni. Egyszer megnéztem egy régi kardot, egy régiségboltban. Gyönyörű volt, már régi és rozsdaette volt szegény, de hihetetlenül szép. Először csak a formáját néztem meg, alapvető felépítését, ez itt a markolat és a penge maga. Aztán a részletek is kirajzolódtak, mint ahogy a festő is felvázolja a vászonra az alapokat, amiket aztán részletesen kidolgoz. Én épp így szemléltem e régi csodát. Sokszor kiélezett, precízen díszített markolatú, és pompásan kidolgozott növényinda dombormű volt az acélozott pengén. Tökéletesen kiegyensúlyozva a markolat és penge tömegét. Tapintásra teljesen antik volt.. hogy lehet egy tapintás antik? Nem is tudom, de nemesi érzetet keltett, biztos valami báróé vagy hasonló úré volt. Mikor már vagy negyed órája nézegettem a kardot megszólalt mögöttem az eladó.

-Te igen érdekesen nézel meg mindent. A legtöbb ember csak ránéz, megfogja és továbbmegy. De te a legalaposabban megnézed. –Kissé talán el is pirultam e kijelentés után és miután minden szögből megvizsgáltam a tárgyat visszatettem a helyére. Elnézést az elkalandozásért, csak egy példa volt. A kard mesélt, valaha ott lógott valakinek az oldalán, csatában talán még embert is ölt, vér csordogált a tökéletesen kidolgozott műremeken, arra teremtették, hogy öljenek vele, hódítás vagy védelem céljából.. Hogy lehet egy ilyen kegyetlen eszközre azt mondani, hogy gyönyörű? De hát nem is lehetett rá mást mondani, már így megvénlett állapotában sem. Talán nem is maga a tárgy volt szörnyű, még ha arra a célra is hozták létre, hogy öljenek vele.. hanem az ember maga. Hisz nem a kard végzett az áldozatával, hanem az ember volt az, aki a másik szívébe döfte azt.

De nem csak az „élettelen” tárgyak tudnak mesélni. Épp úgy tud egy fa, vagy kettő, vagy akár száz.. mondjuk egy parkban. Az emberek néha-néha meg is fordulnak egy parkban. Elviszik a gyereket játszani, vagy a fiatal szerelmesek egyik legjellemzőbb vonása a parkban mászkálás. Vagy csak néha kimegy az ember egy ligetbe.. mert miért is ne? Leül egy padra és néz, talán még néha gondolkodik is. De az meg sem fordul a fejében hogy hallgasson, csendben hallgassa mit suttog a mellette álló fa, mi talán már száz éve ott áll. És az alatt mennyi mindent láthatott! Mostanra mennyi mindent tudna mesélni. Egy kisgyerek aki a lombjaiban játszott tipegő korában, a barátaival fogócskázott kisiskolás korában, középiskolában a tölgye mellett ülő padra hozta első szerelmét, látta elcsattanni az első csókot, látta amint e gyönyörű helyen kéri meg valaki kezét, az esküvőt is láthatta a szemközti kápolnában és nem sokkal később az ő gyerekük is itt tette meg első lépésit, itt mondta ki első szavait. A körforgás újra kezdődött. De szegény fa! Kinek mesélje el e sok mindent? Most képzeljék eé sokat beszélő, pletykásnak nevezhető embertársaim. Azt is alig bírják ki, hogy álmukba nem beszéljenek, az pedig, hogy akár van egyetlen óra is, amit csendben kell tölteni megrekkentő számukra. Képzeljék el mi lenne ha több tíz vagy száz évet is csendben kéne maradniuk, vagy bészédesen, de szavukat senki sem hallaná. Míg ön az emberek mindjen gondját, baját, örömét látja és hallja addig magát senki sem hallaná, vagy venné észre, csupán szellemként lebegne. De ha eltűnne bizony hiányát észrevennék.. milyen jó is volt az a park tele régi hatalmasra nőtt fákkal és milyen jó volt óvó árnyékukba elbújni a forró nyári nap elől ugye?

Ám van olyan, aki hallja a fák meséit, mondáit, énekeit. És van aki ezeken nő fel. És kiábrándul az emberekből, mint jómagam. A fák nem siránkoznak, kiabálnak, veszekednek, lopnak, csalnak, hazudnak. Nem önzőek, de éreznek és beszélnek. Most ne tessék engem beszívott mariskás emberkének nézni. Tudják van az az ember, mindig vagy egy olyan ember.. aki a nagy beszélgetésben csendben ül és figyel, nem szól semmit, csak talán néha egy-egy szót elejt. Nem azért van csendben mert nincs semmi mondanivalója, épp ellenkezőleg. Ő csak vár, információt gyűjt, figyel és hallgat. Aztán a megfelelő pillanatban.. mindent tudni fog.